Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Kovács Éva: A narratív módszertanok politikája

tót, melyekre nem készülhetett teljességgel fel. Az élettörténeti kutatásban mindennapossá vált a személyes tragédiákkal és traumákkal való találkozás.17 Mély meggyőződésem, hogy a pszichológia, ezen belül is a pszichoanalízis nem csupán annak az elbeszélőnek a segítségére sietve jelent meg a biográfiai kutatásokban, aki áldozata, tettese vagy szemtanúja volt valamely történelmi borzalomnak, hanem hallgatójának, az interjú készítőjének és elemzőjének megtámogatására is. Egyúttal abban is biztos vagyok, hogy elemi pszichológiai és pszichoanalitikus ismeretek nélkül (legyen az Gestalt-pszichológia, ahogy a mainstream alkalmazza, vagy freudiánus, posztfreudiánus pszichoanalízis, ahogy újabban mind több tanulmányban találkozunk vele) nem is lehet élettörténeti interjút elemezni. Welzerrel szólva: „Az emlékezetem többet tud, mint én magam.''18 Az élettörténet poiesisének komplex értelmezéséhez a szigorú szociológiai gyakorlatok mellett az elmélyült pszichológiai elemzés sem nélkülözhető.19

A „tanúságtétel" és a „történelmi vagy társadalmi tény" évszázados versengésének ebből a fordulójából az előbbi került ki győztesen: a történelmi/ társadalmi tények iránti tudományos igényt a kommunikatív emlékezet egyre szélesedő folyama elsodorta. Amit a társadalomlélektanban és az individuálpszichológiában folyó emlékezetkutatások már évtizedekkel korábban kimutattak - tudniillik hogy emlékezetünk a „tényekkel" szükségszerűen hadilábon áll -, végül a történettudomány és a szociológia is kénytelen volt elismerni: nyilvánvalóvá vált, hogy az élettörténeti interjúk nem a „történeti valóság" „objektív" rekonstruálását szolgálják, hanem az individuum „történetiségét" bizonyítják, illetve tanúságtételek. Többet mondanak az egyéni és kollektív emlékezetről, mint a történeti faktumokról.20

A kommunikatív emlékezetben a hetvenes évek végétől megfigyelhető interferenciák következtében az élettörténeti interjú kiszabadult a tudomány szigorú ellenőrzése alól, és felkerült a popularizálódás nagyobb hullámára. Ebben az első mérföldkő Marvin Chomsky Holocaust című amerikai tévéfilmsorozata volt, amelyet a következő években szerte Nyugat-Európában sugároztak, és rövidesen a populáris nyugati kultúra részévé vált.21 A filmsorozat egy család történetén keresztül beszélte el a soát, azaz az élettörténeti emlékezetet állította reflektorfénybe. A film mintájára azután számos alkotás született, a művész17 Ennek mind lélek-, mind módszertani feldolgozásában múlhatatlan érdemeket szerzett az 1979- ben, talán a világon elsőként induló tudományos videotár, a Fortunoff Video Archive for Holocaust Testimonies megalapítója, a pszichiáter Dóri Laub. A történeti trauma és személyes élettörténet kapcsolatához lásd az egyik legkorábbi, globális igényű kézikönyvet: ÜDanieli, Yael (ed.): Multigenerational Legacies of Trauma. An International Handbook. New York/London/Washington D.C./Boston, Plenum 1998.

18 Welzer, Harald: Das kommunikative Gedächtnis. München, Beck 2002.

19 Vö. Plato, Alexander von: Történelem és pszichológia - oral history és pszichoanalízis. Korall 2005/21- 22: 12-45.

20 Kovács András: Szóról szóra. Az oral history és a történelmi igazság. BUKSZ 1992/1: 88-94.

21 Chomsky, Marvin: Holocaust. The Story of the Family Weiss. New York, NBC 1978.

10