Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Kovács Éva: A narratív módszertanok politikája

Mára jelentősen átalakult a helyzet. Nagyon úgy néz ki, hogy a történeti, szociológiai kutatások visszaszorultak, s a személyes emlékezet gyűjtése és archiválása nagyságrendekkel megelőzi a személyes emlékezet elemzését. Ez a jelenség azonban már egy másik tudománytörténeti kérdést vet föl, jelesül, hogy mik voltak azok a társadalmi és történelmi kataklizmák, amelyek a személyes emlékezetet állították a középpontba, s mindez hogyan hatott az emlékezetkutatás általam vizsgált szőkébb területére, az autobiografikus szemléletű elemzésekre.

II. Gyűjtés vagy/és elemzés? Az élettörténeti emlékezet a kulturális örökség és a tudományos forrás mezsgyéjén

Ahogy az oral history és az Annales-köx kialakulásában vitathatatlanul közrejátszott az ipari társadalomban bekövetkezett átalakulásokra a korábbinál érzékenyebben reagáló, és az addig meg nem szólaltatott társadalmi csoportokat elismertető, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésében elkötelezett kutatói hozzáállás, a biográfiakutatásnak is megvolt a maga politikája. A biográfiakutatás „német iskoláját" egy nagyon is konkrét történelmi időszak megértésének tudományos vágya szülte. A nácizmus és a fasizmus emlékezetével való szembenézés volt a tét. A különbség mégis kardinális: nem társadalmi csoportok, miliők tagjainak, életmódok követőinek pályája került reflektorfénybe, hanem tettesek, áldozatok és szemtanúk tanúságtételei. S noha erre a lényegi különbségre a szakma azóta sem reflektált, akár a kutatások, akár a módszertani korrekciók és innovációk felől közelítünk, elég világosan látszik, hogy ez vált a diszciplína fejlődésének egyik motorjává. Nem lehetett a soá túlélőit nem áldozatnak tekinteni, a tetteseket egyszerű katonáknak, a szemtanúkat csupán péknek, szabónak vagy ipari munkásnak. Alapvető morális szempontok szőtték át az „objektív" történetiséget és a tudományosságot. Ráadásul e kérdések nem absztrakt módon, az íróasztal fölé hajolva érték a kutatókat, mint oral historys elődeiket, hanem nagyon is konkrétan, a Másikkal szemtől szemben.

Az erkölcsi és történelemfilozófiai kérdések kiküszöbölhetetlensége a kutatókat - mintegy védekezésképp is - a módszer állandó finomítására sarkallta, az elemzésben pedig olyan (néha túlzottnak is tűnő) tudományos igényességre, amely korábban az oral historyban szinte példa nélkül való volt. A kutatás minden lépése - a kapcsolatfelvételtől az interjúkészítésen át az elemzésig - újabb és újabb hétköznapi és filozófiai problémákkal szembesítette a kutakezdték a módszert, egyre divatosabb lett, s mára valóban elmondható, hogy a narratív interjúkészítés- és elemzés felsőoktatási kurrikulummá vált. Bögre Zsuzsannának köszönhetően két egyetemi szöveggyűjtemény is megjelent (Bögre Zsuzsanna: Élettörténet a társadalomtudományokban. PPKE: Budapest, Piliscsaba 2009 és Bögre Zsuzsanna - Bemáth Krisztina: Közelítések az élettörténetek kutatásához. Partium Kiadó, Nagyvárad 2009). Az interjús módszertan rövid összefoglalását elemzési példákkal lásd: Kovács Éva: Közösségtanulmány. Módszertani jegyzet. Regio Könyvek, Budapest, Néprajzi Múzeum, 2007.

9