Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Kovács Éva: A narratív módszertanok politikája

korábbi filozófiai töprengések premisszákká és praxisokká sűrűsödtek, hogy - leegyszerűsített formában - egy tömegképzésben is alkalmazható ismeretanyag alapjává válhassanak. A biografikus módszer komoly előnye ugyanis, hogy a nemzetközi tapasztalat szerint az egyetemi képzésben sikeresen átadható. Mivel 15 főnél nagyobb csoportokban nem oktatható, olyan közös heurisztikus élményekhez segíti a diákokat, melyek később az általánosabban vett tudományos érdeklődésüket is befolyásolják. Népszerűségéhez a jól ismert terapikus hatás mellett ez a közvetlen ön- és társadalomismereti képességeket kiterjesztő jellege is hozzájárul.

A távozó vagy kiszoruló szülőatyákat és szülőanyákat, az interdiszciplina- ritásba rekedt gyermekeket ma paradox módon vagy az - időközben tényleg megújuló - oral history vagy saját fő tudományuk környékén találjuk. A szétfej- lődésnek persze kemény tudománypiaci magyarázatai is vannak. A „páciens" mint individuum felértékelődése az egészségügyben, a tömeges társadalmi traumák és a gyógyításukra létrejött szociális és egészségügyi intézmények, a társadalom elöregedése, a policy-orientált megközelítésmódok széles körű elterjedése, a gazdaságpszichológia térhódítása a vállalkozói és bankszektorban, a „fejvadászat", vagy a „mediáció" mint munkaerő-piaci technika stb. az interjút ámvá tette. Számos képzési, gyógyítási, döntési stb. forma épül a biográfiai módszer egyszerűsített módszerére. A nagy mesterek tanítványainak csak töredéke marad a szűkén vett tudomány berkeiben, a többség ezeken a piacokon kamatoztatja tudását.

A magyar társadalomtudomány - ahogy számos más szociológiai újítás esetén - ebben is megkésett, s a biográfiai módszer alkalmazásának jobbára csak az ízlelgetésénél tart.15 A módszert jó ideig gyanakvás övezte mind a szociológusok, mind a történészek körében. Több mint egy évtized oktatói tevékenység következtében lépett színre az az új szociológus-, pszichológus- és történésznemzedék, amely tudományos elfogultságok nélkül alkalmazza - jól- rosszul - a narratív interjúkészítés és -elemzés technikáját a legkülönfélébb tudományos kérdések megválaszolásához. Nem tűnik talán túl sommásnak az ítélet, hogy a hazai biográfiakutatás hamarabb és könnyebben csatolta be magát a mainstreambe, mint a hazai tudományosságba.16

15 Noha voltak korai úttörő munkák, így az elméleti-módszertani megközelítésben Niedermüller Péter: Élettörténet és életrajzi elbeszélés című írása (in: Ethnographia 1988/3-4.: 376-389.), a máig példaértékű empirikus elemzésben Erős Ferenc, Kovács András és Lévai Katalin: „Hogyan jöttem rá, hogy zsidó vagyok?" Interjúk című tanulmánya (Medvetánc 1985/2-3., 129-145.), az úttörők aztán letértek a pályáról. Kivételt jelent Erős Ferenc munkássága, aki Ehmann Beával közösen kidolgozta a zsidó identitás narratív modelljét (lásd Erős Ferenc - Ehmann Bea: Jewish Identity in Hungary. A Narrative Model Suggested. In: Hadas, Miklós - Vörös, Miklós [eds.]: Ambiguous Identities in the New Europe. Replika, special issue [1997]: 121-133.)

16 Első esetelemzésünket 1994-ben publikáltuk (Kovács Éva - Vajda Júlia: „Leigazoltam a zsidókhoz" - A „társadalmi zsidó" identitás élettörténeti gyökereiről. Thalassa 1994/2., 228-247.). Az „importált" módszertant sok-sok éven át bizalmatlanság övezte itthon. Magunk is csak 2004-ben foglaltuk össze (Kovács Éva - Vajda Júlia: Mutatkozás. Zsidó Identitás Történetek, Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2002). Ahogy a fiatalabb társadalomkutató nemzedék színre lépett és más kollegák is alkalmazni

8