Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Kovács Éva: A narratív módszertanok politikája

legkülönfélébb interjúkészítési és -elemzési technikák egyáltalán nem követnek közös módszertant. Inkább az kapcsolja össze őket, hogy a történelmi források közé emelik a személyes hangot, s ezzel a személyes emlékezetet.1 Noha a kezdetek a húszas évekig nyúlnak vissza, az oral history térhódítása a hatvanas évek második felére tehető: ekkorra nő meg nemzetközi méretekben a társadalomtudományok érdeklődése a köztörténelem (public history) felé. Az interjúzás kezdetben módszertanilag kevéssé kidolgozott technikákkal arra törekedett, hogy feltárja a történelem underdogjamak társadalomtörténetét: az indiánokét, a kisebbségekét, a munkásokét, vagyis azokét a társadalmi csoportokét, melyek addig nem képezték a történeti elbeszélések tárgyát, vagy amelyekről a tudósok kevés történeti forrással rendelkeztek. Az interjúalanyok így elsősorban - akár a néprajzi vagy strukturált szociológiai interjúnál - „adatközlők", akiknek az emlékezetén (élményeinek felidézésén) keresztül addig ismeretlen történelmi események, összefüggések, életformák, élményvilágok stb. rekonstruálhatók. Ilyen céllal készültek monográfiák például az 1956-os forradalom „fehér foltjairól", illetve a közép-európai soáról.

A módszertani kidolgozatlanság, a történelmi „tények" rekonstruálására való törekvés és az „objektív" élettörténet előfeltételezése miatt az amúgy gazdag ismeretanyagot szolgáltató klasszikus oral historyt jelentős kritikák érték a hetvenes-nyolcvanas évektől. E kritikák hangsúlyozták, hogy a várakozásokkal ellentétben az oral history segítségével sem tudjuk meg, mi is történt valójában egykoron. Felrótták azt is, hogy a módszer nem reflektál az emlékezet, az élmény és az egykori esemény közötti különbségre, azaz arra a folyamatra, ahogy a szubjektum - tudattalanul - a múltjából a „megőrzendőt", az „emlékezetre méltót" kiválasztja, mást pedig elfelejt. Az oral history megújítói - Bartlett immár klasszikus művére támaszkodva2 - elismerik, hogy emlékezetünkben a korábbi élményeket a jelen perspektívájából szelektáljuk, és újra meg újra interpretáljuk, vagyis nem az egykori „objektív" valóságot (s végképp nem az igazságot) idézzük fel. Mindemellett látni kell, hogy az oral history szemléletmódjába máig kevéssé épült be a mai, fenomenológiai szemléletű társadalomtudománynak azon elképzelése, amely szerint identitásunk is úgy alakul életünk során, hogy az élményeket felidézésre méltóvá tesszük.

Az oral history e hiányosságainak meghaladására, a módszer és az interjú mint forrás filozófiai, társadalomelméleti és lingvisztikái újraértelmezésére tett kísérletet az 1970-es évektől kezdve az élettörténet-kutatás, mely a hermeneutikai esetrekonstrukciós elmélet keretei között készítette és elemezte az interjúkat. Tudatosan kereste a kapcsolatot a személyes és a társadalmi között, választ akart találni a nemzedéki váltások és az emlékezet közötti

1 Kiváló összefoglaló tanulmány született a módszerről: Vértesi Lázár: Oral history. A szemtanúként elbeszélt történelem lehetőségei. Aetas, 17. évf. (2002) 2-3., 158-172. Remek bibliográfiát állítottak össze Gerhard Péter és Udvamoky Virág a Replika 58. (2007) számában az oral historyról. A hazai oral history-termésből válogatott a Múltunk című folyóirat 2005/4. és az Aetas 2007/2. száma.

2 Bartlett, Frederic Charles: Az emlékezés. Budapest, Gondolat 1985.

4