Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BIBÓ ISTVÁN - Kabdebó Lóránt: A mitikusságnak megtépett foszlányai és a Költő Agya: Nyolcvan éve jelent meg a Fekete kolostor
Lihegve, tökéletes megelégedéssel jelentette ki:- No, most meg van. Lecsaptam vele. Eltört a pecsét. A szenvedés pecsétje! Mehettek, kész!... Hát nem mozdultok? Én, Bistrán Demeter, mondom, hogy szabadok vagytok!... A rongyos ember szemében az őrület villogott. Mi hátborzongva, meredt szemmel néztük. Egyikünk sem moccant. A zsibbadtságból végre is Zádory tért először magához. Borral teli csészét nyújtott a félelmetes öregnek.- Igyál öreg, úgy beszélsz, mint próféta. Bistrán átvette az italt, piszkos, piros zsebkendőjével megtörölte bajuszát, azután kedélyesen jegyezte meg:- Próféta az vagyok, de a bort megiszom. A varázslat elmúlt. Mindnyájan felnevettünk. Edouard fel akarta használni a kedélyes pillanatot, hogy Demeter testvért kituszkolja. De az öreg ellökte őt:- Mondjátok meg ennek az osztrák üvegbuborékfúvónak, hogy mindjárt megyek. Nem eszi őtet sokáig a fene. De előbb eléneklek nektek egy nótát.- Hová gondolsz? - vágott közbe ijedten Maravics. - Még ide csődíted a katonákat!- Ne félj, nem hallja azt senki, csak akinek szól. Csak dudorászok, ti meg a szemembe néztek s ha nem is éneklek, azt hiszitek majd, hogy sokan, nagyon sokan énekelnek. Hallgassátok csak: „Végigmentem az ormódi temetőn, Elvesztettem piros bársony keszkenőm." Alig lehetett hallani, ahogy a szavakat kiejtette. Az éneket testének tartása, felemelt karja és könnyes, kitáguló szemének mély szomorúsága inkább kifejezte, mint hangja. Lezüllött, lesoványodott arca, amelyen még sok megmaradt az egykori huszáréból, egyikünktől a másikhoz fordult lassan s a padlás pirosló félhomályában úgy lebegett, mint látomás. Énekének különös hatása volt. Egyszerre csak megelevenedtek fájó élességgel az otthoni képek. Gyönyörű, hívogató, álomszerű képek. Egy-egy falúsi templom, temető. Messzi harangszó, ragyogóan zöld pázsit s a hegytető, amelyről a szem elé tárul erdőnek, csillogó folyónak, piros tetejű falúsi házaknak elbűvölő távlata. Mindez, közvetlen közelben, az illatát, a hangulatát és ezer hangját magával hozva s mégis elérhetetlen, soha be nem járható messzeségben. Lehajtott fejjel, elkomorulva hallgattunk. A bácskai fiú egyik szalmazsákra dőlt, fejét két karjába temette és sírt. Mikor Demeter testvér befejezte énekét, még egyszer körülnézett a szobában, ránk mosolygott és kifelé indult. A küszöbön megállt, szembefordult velünk s egész testében kiegyenesedve, még egyszer prófétai nyelvén szólt hozzánk:- Ne búsuljatok! Megmondtam már: szabadok vagytok!... Azután bezárult utána az ajtó. A szobában emlékéből már csak Horváth halkan muzsikáló hegedűje maradt. Az egykor híres cimbalmos elpetyhüdt, fehéren kiszélesedő arcával hangszerére támaszkodott, a messzeségbe nézett s Maravics minden tilalma ellenére tovább muzsikált szomorú és vidám nótákat, mintha nem is maga játszanék, hanem megbabonázott hegedűje magától szólna. Tovább folyt az ivás s arról vitatkoztak, hogy Demeter testvér egészen bolond-e, vagy van a szavaiban kiszámítottság, valamelyes népies mitikusságnak megtépett foszlányai?...19 A történet zárásaként maga az író minősíti a jelenséget: valamelyes mitikusságnak megtépett foszlányai. Azaz a szövegből kiváló másik világ: egy jelenvalóléten túli létezhető(?) valóság álma. A bolond és a gyermek szava, amely egyfajta idegenséget varázsol a nemszeretem mindennapi élet szintje ellenében. Mint erre Kulcsár-Szabó Zoltán éppen most hívta fel a figyelmet Szabó Lőrinc legvalóságközelibb kötetének verzójaként, a Különbéke 19 Lásd a Fekete kolostor idézett kiadás, 1. kötet 280-282. oldalán. 73
