Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BIBÓ ISTVÁN - Balog Iván: "Békecsinálók könyve": Fasizmus és antiszemitizmus - mint hisztéria

szemben kettős politikát folytatott: támogatta a zsidók közhivatali visszaszorítását és a politikai antiszemitizmust, de egyúttal a zsidó nagytőkét is. Mivel pedig üldözte, illetve korlátozta a baloldalt is, a társadalmi egyenlőtlenségekkel szembeni kritikát jobboldali, illetve zsidóellenes irányba: egy hamis helyzetbe terelte. Ugyanez a belső ellentmondás, az elvek, mértékek és határok nélküli politika volt jellemző a zsidótörvénykezés, és ezzel összefüggésben a németekhez való szövetségesi viszony terén is. Ezt mutatja az egyre radikálisabb, egyre hitleristább ideológiai alapozású zsidótörvények sora, amelyek - Bibó egyik „realista lényeglátó" meglátása szerint - elsőként szoktattak hozzá széles tömegeket a munka nélkül, feljelentéssel, majd polgártársuk kirablásával történő érvényesülés államilag legitimált intézményesüléséhez. Ezt támasztja alá a munkaszolgálat fokozódó embertelensége, amire pedig megfelelő politikai akarat és kellő hozzáállás esetén számos ellenpélda is kínálkozott.

Bibó szerint a Horthy-rendszer igazi tragikai vétsége a kiugrás elmulasztása volt, előbb 1944. március 19-én, aztán október 15-én.24 A háborúból kilépés elmaradása a feljebbvalóik iránt engedelmességre kötelezett tisztviselők, de még a hazájukhoz lojális közéleti személyiségek előtt is a német szövetség fenntartását legitimálta, beleértve logikus implikációját: a zsidók deportálásának eltűrését is. Bibó rámutat arra is, hogy egy mindenáron való állagvédelemre kondicionált, félelmekkel eltelt politikai kultúrában hiábavaló lett volna azt is (el)vámi, hogy a hivatásuk betöltésére képtelennek bizonyult politikai tekintélyek helyére egy alternatív elit lépjen. A bibói gondolatmenet erénye, hogy kivételes erővel ragadja meg a magyar holocaust félelmetes abszurditásának kulcsmotívumát: azt, hogy félmillió ember megsemmisítése békés, konszolidált körülmények közepette, törvénytisztelő polgárok közreműködése mellett zajlott le.

A felelősség kérdéséről Bibó által mondottak a tanulmány legértékesebb részei közé tartoznak, amelyek a Zsidókérdést világviszonylatban is remekművé teszik. A legfontosabb elvet a témával foglalkozó alfejezet végén szögezi le: csak egyének felelősségéről van szó, ezért mindaz, amit ezzel kapcsolatban többes szám első személyben fogalmaz, így értendő: mindenki, de egyenként, külön-külön, és mindenekelőtt önmaga előtt. Első kérdése: vállaljunk felelősséget azért, amit nem mi, hanem a németek csináltak? A válasz: azért ne, de a közülünk túl kevesek aktív közreműködéséért és sokak passzivitásáért igen. A következő kérdés már jóval fogósabb. Miért vállaljunk felelősséget, amikor mi is szenvedtünk a háború, a hadifogság, a szovjet megszállás, az internálás stb. alatt? Bibó (A békeszerződés és a magyar demokrácia szellemében) így felel: ilyesmire a gyilkosok és bűnrészesek amúgy se hivatkozhatnának, ráadásul az említett meghurcoltatásoknak csak egy része tekinthető a zsidóüldözések miatti megtorlásnak. A legfőbb és mindmáig érvényes argumentáció: nők, gyermekek és öregek szisztematikus megölése feltétlenül unikális, nem említhető más atrocitásokkal egy napon. De még ha így is lenne, a saját vétkeinkért való, önmagunkkal szembeni felelősséget ez sem annullálná. Bibó elutasítja azt is, hogy egyes társadalmi rétegeket kiemelve és mások ellen kijátszva, kollektive bűnbaknak, illetve makulátlannak kiáltsanak ki. Konklúzióként leszögezhetjük: a felelősség kérdésére nézve a szerző nem azt tartja szem előtt, ki mit tett a zsidók ellen, hanem hogy ki mit nem tett meg értük - az elit magatartását legalább kétszer súlyozva.

A mai helyzet című fejezetben kerít sort a szerző a „kommunizmus = zsidó hatalom" képlet cáfolatára. Bibó rámutat: a zsidók számára 1945 után megnőtt hatalmi lehetőségek nem jelentenek zsidó hatalmat, mert a zsidók ezeknek a folyamatoknak nem tudatosan,

24 Mai ismereteink alapján helyesebbnek látszik úgy fogalmazni, hogy nem tettek megfelelő előkészületeket a kiugrásra (Kun 1997), illetve - a magyar vezérkar erős német orientációja miatt - nem is akartak (Ungváry 2004: 229-233.).

63