Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BIBÓ ISTVÁN - Balog Iván: "Békecsinálók könyve": Fasizmus és antiszemitizmus - mint hisztéria

kollektive cselekvő alanyai, hanem puszta tárgyai, mégpedig náluk sokkal hatalmasabb, a zsidók iránt közömbös erők tárgyai. Ezért az a mobilitási konjunktúra, amelynek most még a zsidók a haszonélvezői, bármikor a visszájára is fordulhat, ha a kommunisták hatalmi érdekei úgy kívánják. Ezért értelmetlen a kommunista pártnak a zsidók felhasználása terén történő irányváltásait egyszer filoszemitizmusként, másszor antiszemitizmusként interpretálni.

Összegzésként megállapíthatjuk, hogy Bibó viszonya az antiszemitizmushoz terápiás jellegű. Beszédmódja határozottan kritikai, de tárgyszerűen érvelő, nem megbélyegző; „ez teljességgel helytelen", „ez alapvetően téves", „ezzel egyáltalán nem értek egyet" típusú mondatokkal próbálkozik, és csak a legszélsőségesebbeket szorítja ki a párbeszédből a szélre.25 Miért gondolta, hogy vannak antiszemiták, akik megváltozhatnak? A válasz: azért, mert korábban ő maga is mérsékelt antiszemita volt, és később változtatott felfogásán. 1942 előtt a kérdésről Németh László és Szabó Dezső felfogását osztotta - tegyük hozzá: zsidó származású barátja, a később munkaszolgálatosként elpusztított Reitzer Béla hasonlóképpen vélekedett. (L. a Márciusi Front-os programváltozatokat és mindenekelőtt az 1938-as zsidókérdés-előadásváltozatot.) Bibónak annyiban nem kellett nagy változáson átmennie, hogy A szabadságszerető ember tízparancsolata is ebből az időből származik; nyilvánosan soha nem tett antiszemita kijelentést, sőt, igazságügy-minisztériumi tisztviselőként az általa kiállított mentesítő bizonyítványokkal számos zsidó életét mentette meg. Az, hogy egy egykori antiszemita megváltozzon, mindenképpen hallatlanul ritka, és valóban Bibó erkölcsi zsenijét dicséri, valamint a felelősségvállalásra építő „önterápiáját" igazolja. A saját példájából vonta le a következtetést: ilyesmi lehetséges.

Ez a felismerés lett a Zsidókérdés legnagyobb hozadéka, mert az antiszemitizmus lélektanát belülről, introspekcióval világítja meg - hasonlóan ahhoz, ahogy vallási szekták életéről is csak egykori szektatagoktól nyerhetünk beszámolókat. A különbség: Bibó sem pró, sem kontra nem részesült agymosásban; ő saját, szabad akaratából vizsgálta felül nézeteit. A fordulat, amelyet végrehajtott, nem volt száznyolcvan fokos, és a demokratikus közmeggyőződés sztenderdjei - amelyekről Bibó maga is tudta, hogy mindig egyre igényesebbek lesznek - e téren ma már többet követelnek. A maga idejében egy teljes pálfordulás azonban úgyis csak a kritika-önkritika félórák légkörét idézte volna, és nem lett volna hiteles. A hetven-nyolcvan százalék tehát ebben az esetben sokkalta többet ér, mint a száz százalék26, sőt egyedülálló remekművel gazdagította a kérdés irodalmát. Bibó maga is joggal volt büszke arra, hogy maga küzdött meg - saját környezetével, sőt egykori önmagával szemben - a zsákutcából kivezető útért. Az ő korában Magyarországon azoknak, akiket a fasizmus és az antiszemitizmus a létében fenyegetett, nem volt szüksége külön morális teljesítményre ahhoz, hogy ezekkel szembeforduljanak. Pontosabban: Bibó éppen Reitzer munkaszolgálatos leveleiből, majd eltűnéséből érthette meg, hogy a Horthy-rendszer hivatalos antiszemitizmusa és a Horthy-rendszerrel modus vivendit kialakító, hivatalos zsidó elit közti harmadik út elégtelen még barátja életének megvédelmezéséhez is. Bibó felismerése és megtisztulása azonban társtalan maradt: egyedül próbált meg játszani egy társasjátékot, amelyre „mit mondhatnak X-ék Y-éknak?" típusú kérdéseivel mindmáig hiába próbált meg másokat invitálni.

25 Ezt láthatjuk a Borbándi-levélből is.

26 Ugyanez vonatkozik arra az erkölcsi fejlődésre is, amely Bibónak a magyarországi németek kitelepítésével kapcsolatos állásfoglalásait jellemezte.

64