Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BIBÓ ISTVÁN - "Az is csinál valamit, aki valami komolyat ír": Beszélgetés ifj. Bibó Istvánnal - az interjút készítette Ménesi Gábor

emberek pedig kiszabadulnának. Apám 1967 elején Illyéseknél megismerkedett egy francia baloldali íróval, André Frénaud-val, akinek felvázolta a problémát. Az író megrendültén hallgatta, mert azt hitte, Magyarországon minden rendben van. Vállalkozott arra, hogy ha apám megírja és kijuttatja az ügyet ismertető feljegyzését, azt továbbítja Sartre-hoz, szóban is kiegészítve, és a forrás hitelességét is garantálva. Apám nagyon sokat kockáztatott ezzel az akcióval, hiszen csak feltételesen volt szabadlábon, s ha elkapják a határon a feljegyzést, az is lehet, hogy a külfölddel való kapcsolat miatt, szervezkedés címén felkötötték volna. Áprilisban infarktust kapott, és a tavaszt kórházban töltötte, közben ezen az irományon dolgozott. Anyám előtt titkolnunk kellett, nem akartuk, hogy aggódjon. Engem elküldött Képes Gézához, hogy kérdezzem meg, hátha van egy olyan külföldi íróküldöttség, amelyben találhatunk egy megbízható embert. Képes segítőkész volt, és majdnem sikerült elintézni, volt ugyanis hazánkban egy finn csoport, akadt köztük egy megfelelő személy, de Képes nem tudott vele kettesben maradni sem a fogadáson, sem a repülőtéren. Augusztusban apám a szívkórházban volt Balatonfüreden. Születésnapján feleségemmel meglátogattuk. Este Németh Lászlóéknál szálltunk meg, és ott találkoztunk egy nálunk pár évvel idősebb olasz tanárnővel, aki ötvenhat hatására tanult meg magyarul, komoly érdeklődéssel olvasta a magyar irodalmat, és így került kapcsolatba Némethékkel. Pillanatok alatt összebarátkoztunk, és egyszer csak megvilágosodtam: őt kellene megkérnünk az akkor már három hónapja kész levél elvitelére. Ráadásul az is kiderült, hogy két nappal korábban meglátogatta apámat a kórházban, és nagy tisztelettel beszélt róla. Az olasz hölgy okos volt és bátor: azonnal felfogta az ügy súlyát és a tétet, ismerte és vállalta a vele járó kockázatokat. Elvitte a papírokat, és pár hét múlva írt egy nagyon okos levelezőlapot, amelyből kiderült, hogy a küldemény eljutott Sartre-hoz. Ebben a nyár végi üdvözletben nagyon kaparásos írással arról volt szó, hogy a címzett, Frénaud, köszöni az üdvözletét, és továbbította barátjának, XY-nak is. A barát neve helyén - még erősebben kaparva - egy pacaszerű maszat helyezkedett el, amelyből nagy nehezen, de egyértelműen sikerült megfejtenem, hogy ez Jean-Paul, tehát csakis Sartre lehetett. Nincs az a bel- ügyes, aki rájött volna, hogy ez a paca kit vagy mit takar. Később kiderült, hogy a tanárnő Frénaud-nak vitte el a három papírt, aki eljuttatta Sartre-hoz, aki azonban a kisujját sem mozdította, valószínűleg akkor már a 68-as diáklázadásra és az ahhoz kapcsolódó társadalmi mozgalomra tartalékolta az erőit, nem törődött azzal, hogy három-négyszáz magyar senki még mindig börtönben ül ötvenhat miatt. Elkeseredve kellett tehát beletörődnünk, hogy nem lett a dologból semmi. 1969-ben eljött a Tanácsköztársaság évfordulója, s apám újabb kérvényeket gyártott, ismét aláírattam a nénivel Kiskőrösön, de a fia akkor sem jött ki. Apám ezután írt Kádárnak egy rendkívül udvarias levelet, amelyben arra kérte, hogy intézkedjen ezeknek az embereknek az ügyében, nem fogja a nagyvonalúságát megbánni, mert ezek tényleg mindent megszenvedtek. Fia pedig úgy gondolja, hogy az apparátusra bízza, akkor dobja inkább a papírkosárba, mert óhatatlanul el fog sikkadni. Akkor sem történt semmi. Egy évvel később egy rövidebb levélben emlékeztette Kádárt a korábbi megkeresésére. Leírta, hogy megérti, ha választ nem kap, de a legjobb válasz az volna, ha kijönnének ezek az emberek.

53