Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BIBÓ ISTVÁN - "Az is csinál valamit, aki valami komolyat ír": Beszélgetés ifj. Bibó Istvánnal - az interjút készítette Ménesi Gábor

apám - mint elsőrendű vádlott - március 27-én kiszabadult, Göncz Árpád, a másodrendű vádlott, és Regéczy László, a harmadrendű vádlott bent maradt. Kiderült, hogy azért, mert őket május 23-án tartóztatták le. Az amnesztia ugyanis úgy szólt, hogy akik a bűncselekményt 1956. október 23. és 1957. május 1. között követték el, kijöhetnek, a Bibó-per vádlottjait pedig úgy tekintették, hogy az ítéletben szereplő szervezkedést május 1. után is, letartóztatásukig folytatták. Apám két héten belül írt egy levelet Vida Ferencnek, a Legfelsőbb Bíróság elnökének, rámutatva az amnesztia visszásságaira. Vida válaszában azt írta, hogy kötve van az ítéleti tényálláshoz, így csak egyéni kegyelmi kérvényt tud fölterjeszteni. Két hónap múlva így szabadult Göncz és Regéczy, de a feleségeknek és gyerekeknek az átfutási időt végig kellett szorongani és sírni. Apámat azonban leginkább az foglalkoztatta, hogy a fegyveres harcban résztvevőket a legtöbb esetben gyilkosságért, tehát köztörvényesként ítélték el, s ezekre nem vonatkozott a politikai elítéltek amnesztiája. Ha bizonyítottnak látták, hogy használták a fegyvert, kivégezték őket gyilkosságért; ha nem használták, csak viselték vagy rejtegették, „meghatározatlan számú gyilkosságban való bűnrészességért" életfogytra vagy tizenöt évre ítélték legtöbbjüket. így maradt börtönben 1963 után is két-három- ezer névtelen 56-os résztvevő: diák, gyárat őrző munkásember, kiskatona, miközben a neves értelmiségiek, írók, politikusok kiszabadultak. 1965-ben, a felszabadulás huszadik évfordulóján három érintett érdekében írt kegyelmi kérvényt; kettőnek a családjához nekem kellett elmennem az aláírásért. Emlékszem, az egyik egy kulákfiú volt, aki Miskolcon egy építkezésen dolgozott. 1958-ban át akart szökni a határon, de elkapták és letartóztatták. Kapott volna nyolc hónapot, de addig faggatták, míg jóhiszeműen elárulta, hogy ötvenhatban ott volt a főtéren, a tüntetésen. Tudni érdemes, hogy a tömeg benyomult a rendőrkapitányságra, és a rendőrkapitányt kidobta az ablakon, aki meg is halt. Kiderült, hogy a fiú azt is bevallotta, hogy ott volt azok között, akik bementek az épületbe, de nem ő dobta ki az áldozatot. Ennek ellenére az lett a vége, hogy gyilkosságban való részvételért csukták le. Lehetett tudni, hogy még közel tíz évet kell ülnie ahhoz, hogy - jó magaviselet esetén, feltételesen - kiszabaduljon. Kerestem az édesanyját Kiskőrösön, és találtam kint a szőlőben egy kicsi, fekete ruhás, kendős nénit, aki könnyezni kezdett a kérvény fölött. Megkérdezte, hogy mennyibe kerül. Mondtam, hogy nem kerül semmibe. Kiderült, hogy egy évvel korábban egy ügyvéd már felkereste, és háromezer forintot kért egy hasonló kérvényért, de nem lett belőle semmi. A rokonok végül nagy nehezen meggyőzték a nénit, hogy írja alá a papírt. A fia azonban nem jött ki. Én továbbmentem, Császártöltésen egy feleség írta alá a kegyelmi kérelmet, akinek a férje hasonló módon maradt ki az amnesztiából. Ő sem jött ki, a harmadik elítélt viszont - akinek a kérvényét másvalaki vitte Szabolcs megyébe aláíratni - kiszabadult. Eltelt újabb két év, és a szovjet forradalom ötvenedik évfordulóján apám kitalálta, hogy Sartre-hoz kellene fordulni a börtönben felejtettek ügyében, aki - miként Camus - kiállt a magyar forradalom mellett. Apám azt remélte, hogy Sartre és barátai a szovjet kormányhoz fordulnak, és megírják, hogy bár a nagyvonalúság, az engedékenység megvalósult az amnesztiával, de a gépezetbe porszemek kerültek. Mindenkinek jót tenne, ha ötvenhatot végleg lezárnánk, létrejönne a megbékélés, az elfelejtett

52