Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 6. szám - Halasi Zoltán: Gyerekmentés

többnyire tőlünk, szociális munkásoktól, akik a családból kigondozzuk, hallja a gyermek a leckét. Persze a gettóból ki kell hozni előbb: járművön, gyalog, kabát, reverenda, kötény alatt úgy, hogy a lépő lábadon áll, zsákba, dobozba, kosárba, koporsóba téve, csatornán, pincén, temetőn át, vagy épp az egyik kapun, megkenve az őrt. Az első otthona átmeneti, itt a ruháját, testét a kosztól, a tetvektől szabadítjuk meg, az átélt sokktól a lelkét, és amint rendes holmiba bújt, kapott enni, az új azonosságot is fölveszi csoda gyorsan, kitalált élettörténetét is fújja. Nehezebb legyőznie félelmét az egyenruhától, magabiztosan mozogni az utcán, rámosolyogni a szembejövőre. Az áruló sémi vonásokat az arcra tekert géz elfedi („kórházba megyünk"), a tekintetekből árad a végtelen szomorúság. Közben a gondozók húszfős csapata a szélesebb ismeretségét puhatolja, mert a „feljavított" kis védencek többsége, távoli árva rokonként, családba kerül. Van, aki már a háború előtt is vállalt ilyet („kőműves az uram, kell az a kis plusz"), más emberségből teszi („legalább ezt a párat mentsük meg, ha nem menthetjük meg mindet"). Van, aki kér pénzt („ingyen az Urjézus koporsóját sem"), van, aki nem („ahol négy gyerek elfér, ott hatnak is jut hely").

Mindenki önkéntes, de nevelőszülőnek lenni sem fenékig tejfel. Az első gond a láthatás, ha van még édesanya, apa, vér szerinti rokon, ez mindig felkavaró: sebeket tép fel, visszaveti a gyermeket abban, hogy feltétlen bizalommal kötődjön ahhoz, aki befogadta. Értjük a féltő aggodalmat az édesanyákban, a mámé utáni gyötrő vágyakozást a gyerekben, de jobb nekik, ha lenyugodnak; a szenvedély sorvaszt, jobb nekik elkülönülten.

A második gond, ezt jól vésd az eszedbe, futár, ha már papírra nem írhatod, erről el ne feledkezz, a második gond nem csak kiskorút, mindenkit érint, aki hamis igazolványokkal próbál az „árja oldalon" élni. Az ember egy lépést nem tehet, egy anya például, cseppet sem sémita külsejű fia kezét fogva, „halálbiztos" papírokkal a zsebében, maga is szinte „kiköpött lengyel", egy lépést sem úgy a gettókapun kijövet, hogy hozzá ne lépjen egy simlis sapkás tizenéves; ő semmi rosszat nem akar, de azt pontosan tudja, hogy a hölgy zsidó, és a fiú is, márpedig ha ezt a kérdést a közelben posztoló mélykék egyenruhás lengyel, vagy pláne a zöld (mutatja odébb) német rendőr feszegetné, az igen kínos lenne a hölgynek. Ugye, érti? Mert ha nem, le is húzhatja a kis vakarékról az úri nadrágját, hadd lássa a körbemetélt kis igazságot a város. Szóval? A kaputól a főpályaudvarig egy kilométer az út, azalatt a „halálbiztos" papírjaira büszke anyáról a simlis és társai legombolják az utolsó zlotyt is. Mire a szálláshelyére ér, már se órája, se karkötője. És ezek még a szelídebb zsarolók. Van, aki elvesz mindent, azután még rendőrkézre is adja áldozatát, ezért is jutalom jár.

Ilyen éber térfigyelő a házmester is lehet, vagy a szomszéd: elég, ha egy ablak mögött meglibben a függöny („ilyenkor nem szokott"), vagy hosszasan meg sem moccan („ilyenkor szellőztetni szokás"), elég a hazatérő lakástulajdonos kezében a szokottnál degeszebbre tömött és/vagy számosabb szatyor („kinek viszi ezt a rengeteg ételt?"), hogy pár nap múlva megzörgesse az ajtót: „Ejnye, lakótárs! Nem lesz ennek jó vége, szomszéd! Egy zsidó miatt az egész ház? Ha én nem, valaki más szól." Hála az éber öntudatosnak, a kiskorú bújtatott költözni kényszerül gyakran. Tessék mondani, kérdi tőlem az egyik, az embernek hány mamá9