Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 6. szám - Halasi Zoltán: Gyerekmentés

ja lehet? Ez már a harmadik. Vándorlunk hát, mint a nomádok, újabb zsarolókkal a sarkunkban, ők fölözik le a varsói tejszínt. Kiszámoltuk egyszer, a sarcból, amit egy-egy szmalcowniknak fizetünk, húsz gyerek egyhavi élelme kitelne. Kérdem hát Londont, most melyik nép a pióca?

Olcsóbb és biztosabb módja a gyermekelhelyezésnek a zárda. Bár a feljelentés ragálya őket sem kíméli most már, a kolostor küszöbe mégis többnyire megálljt parancsol a razziázó fenevadnak. Ha mégse, a zsidó csöppségek tudják, mi a dolguk, padlászugokba bújnak, oltár alatt kuporognak, közben a rendházvezető anya németül kér elnézést a felforgatóktól a felfordulásért. Tisztelet és becsület az összes apácarendnek, hogy ennyi kis Krisztust oltalmaznak és adnak kézről kézre, Mathilde, Longina, Bemarda, Anna, Witolda, Makryna nővérek, áldás a nevükre, klarisszák, orsolyiták, vincések, szeplőtelenek; míg csattog a fejsze, ők odaállnak a hatszáz éves fához, mentik az élő ágat, bujtani, hátha talajt fog - nélkülük nem tudom, mire menne az Isten az égben.

És mihez kezdenénk mi vajon a legyengült kis szervezetekkel, ha orvosok munkaidőn túl nem vizitálnák le őket, nem írnának nekik ingyen gyógyszert, kórházi beutalót, mit kezdenénk mi a villamosvezetők nélkül, ha például szállítás közben jiddisül tör föl a rémült gyermekből, vu iz majne mámé?, mire fülsiketítő fékezés, csengetés, „A járat utast nem szállít, motorhiba, tessék leszállni!", majd az üres kocsiban (a gyermek se élő, se holt már) vezetőnk a kísérőre kacsint: „Asszonyom, hová lesz hát a menet?"

Remény az ember átka, mondják. Nem bánom, verjen. Ez lenne az első válaszom, amennyiben támogatónk, az emigráns kormány kétellné, megtérül-e egyszer a mentésbe fektetett energia. A második válaszom az, amit a szülőknek adtam az „elhelyezési értekezletek" közben. Hogy mi a garancia. Azt mondtam, semmi. Garancia arra sincs, hogy a gettóból kijutunk. Arra se, hogy a gondnok, aki megígérte, hogy átvisz, nem gondolja-e meg.

Amúgy meg példának itt van a gettó nagy összefogása: a volt kávéházak és zöldvendéglők (jobbára fátlan) kerthelyiségeiben megszervezték a gyermekek „táborozását"; fényképkiállításra vitték őket, hogy bemutassák Kína, Egyiptom, Sziám, Szíria természeti csodáit, lám, van élet a gettó falain túl; rajz-, tánc- és játszóköröket vezettek, hogy ne csak a rendőrt majmolják a kicsik, hadonászva a fagumibottal, hogy a feldobott sapka ne csak bombaként hulljon vissza az utca kövére; a kivégzéses-temetéses játék helyett vitaklub volt, versolvasó est, sőt rendszeres állami ünnepként megrendezték a Gyermekek Hónapját (a következőre tavaly augusztusban került volna sor!), adakozással, műsorral, népkonyha-, játszótéravatással, be lett vetve ész, erő, szent akarat - s mi lett az eredmény? Pár lépésre attól a háztól, ahol közkonyha és rendőrőrs működött, egy cukrászda előtt halott gyermek feküdt a járdán, plakáttal letakarva. A plakát a Gyermekek Hónapja tiszteletére készült, öklömnyi betűi makacsul hirdették a magasztos célt: „Mentsétek meg a gyermekeinket!"

10