Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 6. szám - Halasi Zoltán: Gyerekmentés

többen úgy vélekedtek, „Varsóra úgyse kerül sor", „Varsó megmarad", vagyis biztonságot a fal nyújt, és az „árja oldal" a csapda.

Aztán a „nagy akció" átírta a drámát. Elsőnek a legvédtelenebbek estek áldozatul, az utcán összeszedett kölykök és koldusok, a máshonnan Varsóba kergetett menekültek; munkára őket nem telepíthették ki, csont-bőr árnyakat, így hát azonnal lehullt az álca. Egyszerűbb lesz, gondoltuk, az érintetteket meggyőzni: látod, a gyilkos fogdmegek háztömbről háztömbre járnak, semmi esélyetek együtt, az választ egyedül helyesen, aki gyermekét búvóhelyre küldi. De miért olt a természet az emberbe szülői ösztönt? Lökje a fészekből ki, bízza a legdrágábbat vadidegenre? Nem papírhajó a gyerek, hogy vízre bocsássuk, és sose lássuk! Az apa ráállt - az anya ellene volt. Az anya már nem - akkor a nagypapa („csak a testemen át"), elállva az ajtót. És mire visszamentünk másnap, hátha azóta egyességre jutottak, már üres ház fogadott, vagy kísérteties kép: nyolc élettelen test, kicsi, nagy, nyolc merev szempár, kollektív öngyilkosság. Könnyű nekünk se volt: legszívesebben elraboltuk volna a gyermekeket, no de vagyunk mi hatóság? Tudja meg London: a fajvédelem tempója ijesztő, mert tekintet nélküli, a gyermekvédelemé meg siralmasan lassú, mert mindenre tekintettel van. Puskatussal vagonba tuszkolni tömeget, ennek csak a szállítókapacitás szab határt, ellenben elkábított csecsemőket egy, azaz egy mentőben, egyetlen villamoson, meg maximum egykét fogatolt bérkocsiban csempészni elég szaporátlan. Mégis folyt a gyermekek kihelyezése, versenyt futva a megszálló hatalommal: miközben a nácik a végleges elhelyezést tűzték ki célul és intézték, mi az ideiglenesei. Ok hazagondozással többé biztosan nem fognak foglalkozni, mi szeretnénk.

Őszre ezernél több gyermeknek lett búvóhelye: és kiderült, hogy férőhely még bőven akadna, százakat fel tud venni az aprókból a Boduen (a lelencház), az állami gyermekotthonok is több százat, és tízesével el tudják osztani egymás közt a nagyobbakat a környékbeli zárdák. Hogy növelhessük a létszámot, el kellett oszlatni a megmaradt zsidóság gyanúját, mert a rabbik némelyike úgy gondolta, a keresztények eddig kisujjukat sem, de most, hogy a hadiszerencse fordulni látszik, a háború utánra ez még jól jöhet igazolásnak. Nagyobb baj, hogy a mentés térítéssel jár együtt, hívőkre vadászik az egyház, a rejtegetés a kolostoroknak üzlet; a zsenge lelkeket elcsábítják, szembefordítják az atyák hitével, és a zsidó közösség még fizessen is érte? Háromszázezren pusztultak el már, mit számít az a pár száz gyerek; miért járna nekik különb sors? Vagy mindenki, vagy senki! Mások így érveltek: a gyermekeké a jövő! Bármily kevesen lesznek, csak rájuk lehet alapozni. És minél kevesebben, életük annál inkább kincs lesz. Kik vagyunk mi, hogy az élet jogát megvonjuk tőlük? Át kell engedni őket! Mások amellett kardoskodtak, hogy ne a rabbik, minden család maga döntsön, így lett. Én meg az egyházi intézményeket kértem: tartózkodjanak, amennyire tudnak, a térítéstől.

De hát, magam is beláttam utóbb, a gyermekek biztonságát az szolgálja leginkább, ha nem rínak ki a közösségből, amelybe kerülnek. Előny, ha lány a gyerek, ha lengyelül jól tud, hozzánk hasonlít, kék szemű, szőke, pisze. Istenem, ezt az egyformaságot nem Te akartad! Első, hogy keresztet vetni tudjanak, tudják a miatyánkot, az asztali áldást. Ezt a szülő is, ha asszimilált, be tudja tanítani, de

8