Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 5. szám - Varga Ferenc: "Gyermekek - a Világmindenség megmentői": Andrej Platonov prózájáról
vele a halott arcát, aztán szelíden megcsókolta tiszta ajkát, s akkor ismét végigomlottak arcán a forró könnyek. - Soha nem felejtelek el téged, kedves kis madárkám... - suttogta maga elé. Levágott a kisfiú hajából egy szőke fürtöt, és az »Óceán« feliratos sapkával együtt betette a kocsiba, majd (...) betemette a sírgödröt. Mikor végzett, elfogta a szomorúság a kisfiúért, hogy szerette volna ismét kiásni." Egy beteg lélek szélsőségek közötti csapongásairól tanúskodnak a fenti sorok. Az eltemetett gyermek kiásásának mániákus vágya megkérdőjelezi a gyermek iránti „eleven" szeretet létezését. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a közvetlen és a közeljövőben megvalósuló megváltás lehetősége a kisfiú halálával elveszett Kreutzkopf számára, ugyanakkor a kisgyermekkel való kapcsolat - akármilyen formában és módon is jött létre - mindvégig befolyásolja az események s a mérnök életének alakulását. Goga emléke (létezésének nyoma) végigkíséri a főhős életét, egészen a haláláig, miután elhagyta a Földet. A „holdbomba" kilövésének pillanatában Kreutzkopf fizikai, szellemi és lelki értelemben is visszafordíthatatlanul elszakad a földi valóságtól. A kozmoszból küldött naplószerű beszámoló befejezetlen, s ezzel együtt az elbeszélés is nyitott marad. A hős maga mondja ki: „Semmi remény, hogy visszatérjek a földre". Különös sugallatok érik, többé már nem ura saját magának, saját gondolatainak. Sok megmagyarázhatatlan dolog történik vele, de úgy tűnik, hogy mikor leszáll a Holdra, tudja, mit cselekszik. Üzenetet küld az emberiségnek, melynek tartalmát egész életének és létezésének tapasztalatából fogalmazta meg: „(...) az emberek nagyon tévednek. A világ nem olyan, amilyennek ismerik." Nem tudja, de talán érzi, hogyan juthat el a „megváltáshoz", hogyan valósulhatna meg egy boldogabb jövő. Dosztojevszkij „nevetséges emberéhez" hasonlóan ő is egy másik dimenzióban keresi a boldogságot és a harmóniát. Mikor kiszáll a bombából, mindörökre elbúcsúzik a földi világtól, és csak abban bízhat, hogy „kiutat talál". Munkagödör Az 1920-as évek végén Platonov művészi és filozófiai látásmódja jelentős változásokon ment keresztül. Ez az új utak keresésének küzdelmes időszaka, melyben a „lét" és „létezés", valamint az egyéni és kollektív utópia vív harcot egymással. Az alapjaiban megváltozott történelmi-társadalmi környezetben, az iparosítás, a politikai perek, kíméletlen tisztogatások és éhínségek világában Platonov hősei teljesen új helyzettel találják szemben magukat, nyilvánvalóvá válik, hogy az „apostolok és vándorok ideje lejárt". Az új hősök jórészt létük gyökereit és emlékeit kereső emberek, olyanok, akik képtelenek túllépni létezésük korlátain, és akikbe „örökre beléivódott a nyomasztóan megtört élet". Platonov művészi és személyes útkeresésének két legjelentősebb alkotása, a Csevengur (1927-28) és a Munkagödör (1929) olyan „metautópiák", melyekben „az utópia és az antiutópia a lehető legnagyobb mértékben meddő dialógust folytat egymással" (H. Günther). A Munkagödör című kisregény6 az utópia realizálásának kísérletét folyamatában mutatja be, egy olyan művészi látomás, melyben keveredik a valóság és fantasztikum, de élesen elkülönül egymástól a lét és létezés kategóriája. Múlt, jelen és jövő, valamint minden létező egyetlen közös végcélnak (a proletárok közös házának felépítése) rendelődik alá. Egyetlen „realitás" az üres gödör, az egyre mélyülő szakadék, melynek „építése" során felszámolódik minden emberi kapcsolat és érzelem, felbomlik az ember és világmindenség természetes szövetsége. A kisregény hősei mindent saját, öntudatlan létezésük 6 Andrej Platonov: Munkagödör. Európa Könyvkiadó, Bp., 1989. (Ford. Király Zsuzsa, Vári Erzsébet) 104
