Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 5. szám - Gerold László: Istenek és bérgyilkosok között: Gion Nándor, az elbeszélő

melynek határában a „fagyalbokrok között [...] megtalálta az első halványkék ibolyát". Majd innen W.-be, „a régi egyetemi városba, ahol lehajtott fejjel járkáltak a fiatal teológusok", akik „az ünneplőbe öltözött" emberekkel együtt „borzongva néztek a poros ablakú padlásszoba felé, ahol Ahasvérus meghúzódott", s ahol mikor egy éjszakán „Sok apró szemű, fehér hó hullott [...], puhán és zajtalanul lépkedett a Halál", aki „egy jótáplált kóborló szerzetes volt, sötétbarna csuhában, Péternek, Jánosnak, Pálnak vagy minek hívták", és miközben „Elnyűtt csuhája alól borosüvegeket szedett elő", azt mondta a haldokló Ahasvérusnak, szívesen megtanítja „néhány népdalra, amelyek arról szólnak, hogy az ember csak akkor lehet igazán boldog, ha reménytelenül szerelmes", majd azzal a megjegyzéssel távozott, hogy az „emberek szeretnek meséket kitalálni".

S ezzel véget is ér Gion négy részből álló novellasorozata, amit az Ahasvérus-téma kimeríthetetlensége ellenére sem folytatott - jóllehet néhány későbbi szövegének hősei közül többen is, mint az Ezen az oldalon Kordován nevű késdobálója vagy a szenttamási regénytetralógia főszereplője, Rojtos Gallai István, Ahasvérus utódainak tekinthetők -, amíg azonban foglalkoztatta, kiváló alkalom volt számára arra, hogy mesélésre való tehetségét próbára tegye. „Meg kellett bizonyosodnom, hogy át tudok mesélni régi történeteket, még ha nem én találtam is ki őket, olyképpen, hogy mégis új történetekké váljanak", nyilatkozta. És az sem mellékes, hogy közben kedvét leli a mesélésben („Örültem, hogy mesélhetek róla, mindennapi ügyeiről, melyekbe persze én is igyekeztem belopni korszerű utalásokat"), valamint, hogy keresi és rá is talál arra az elbeszélői hangra, sőt modorra, amely majd későbbi műveit, regényeit, novelláit jellemzi. Már kezdetben megmutatkozik hangulatteremtő készsége, s az, hogy szereplőit néhány szóval helyzetbe tudja hozni, pontosabban helyzeteket teremt, ami későbbi munkásságának szintén egyik alapvető ismérve lesz.

Ahogy előbb a mitológiából vagy mondákból merít, ugyanúgy használja fel később a szenttamási tényanyagot és a családi történeteket, vagy majd a kilencvenes évek pesti novelláiban a balkáni háborúkkal kapcsolatos vonatkozásokat. De azok a hősök, akikről Gion első szövegei íródtak, a lantos Hermész, az örökké nyugtalan Ahasvérus, a magányos Izsakhár, vagy a verseket kedvelő teherhordó felismerhetően együtt előképei a sokak által az életmű csúcsának tekintett szenttamási regénytetralógia főszereplőjének, a nyugtalan természetű, citerás Rojtos Gallai Istvánnak. Míg az ügyes kezű Rézi első változata talán Arakhné, a szövőlány, Izsakhár pedig M. H. J. képében, illetve a pesti novellák írójában akárha magát a szerzőt is előlegezi. De ami minden alakbeli folytonosságnál lényegesebb, hogy már Gion első írásai is arról szólnak, ami az egész életmű alapkérdése, központi motívuma: a boldogság utáni vágyról. Minden ennek érdekében történik: a meséléstől a szereplők kiválasztásáig. A Gion-opus kulcsszava a boldogság. Ezt keresik az első írások mitológiai, mondái alakjai, akik valójában nagyon is emberszerűek, isteneknek másodren- dűek, s ezt keresik majd a szenttamási világban élő novella- és regénybeli szereplők is, akikre Gion akkor talált rá, amikor csöndesen elbúcsúzott a múlttól és visszalopakodott saját világába. Gion prózájában akkor következett be a váltás, amikor felismerte, ha komolyan akarja „művelni az íróságot", akkor - ahogy fogalmazott - „ajánlatos ahhoz a világhoz fordulni, amit nem csak könyvekből és festmények reprodukciójáról" ismer.

Ha a Gion-próza további alakulását kívánjuk felvázolni, azt látjuk, hogy a bibliai, a mitológiai témák után a hatvanas évek végétől több irányban is keresi azt az utat, melyen haladva folytathatja írói munkásságát. A Keresztvivő a Keglovics utcából és a Példabeszéd a szelídített állatokról..., mindkettőt 1966-ban írja, szereplők és helyszín tekintetében az Ezen az oldalon (1971) című kötet csírái. A pályadíjnyertes Olyan, mintha nyár volna (1968) című novellát követően mindennapi kis témák iránti érdeklődését, vonzódását példázó szövegeket publikál. Ezekben olyan élethelyzetek és szereplők novellává formálására vállalkozik, amelyek, akárcsak évente sorjázó regényei (Kétéltűek a barlangban, 1968; Testvérem, Joáb, 1969; Engem nem úgy hívnak, 1970), a mindennapi valóság és életrajzi vonatkozások alapján

72