Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 1. szám - Lengyel András: A "kifordult tény-: egy modernitásalakzat geneziséhez: Kosztolányi, Cholnoky Viktor és A Hét

holtan. A halottak liftje lassú zörgéssel hozta szemeim elé a mélyből, a jeges pincéből Viktort. Azon a bádogravatalon feküdt, amely a magyar zseninek kijut. Szelíd, finom fejét még egyszer megnéztem. A júniusi fény rettentő világosságában feküdt, karjai birkózó pózban emelkedtek ki a lepedőből [...]. Meg kell rajzolnom halotti maszkját" (Kosztolányi 2004: 276-277.) S a nekrológban csakugyan föl-fölvillan az író fizikai valója is. „Mi láttuk őt. Egzotikus, sovány alakja olyan, minthogyha egy régi meséskönyvből lépne ki. Kezében egy hosszú, fekete bot. Idegenesen és félénken megy a fal mellett. A modern utcazaj sérti beteg idegeit, és fél a kongó terektől. Kék szemében a neoromanticizmus túlvilági ábrándja alszik. Ismerőse minden fakir, minden keleti kalandor, a vén kultúra minden papja, vajákosa és varázslója. Akik látták, azok tanúságot tehetnek a költészete igaz volta mellett." (Kosztolányi 2004: 277-278.) Sbár a jellemzés itt-ott átsiklik a mitológiába, kiderül, Kosztolányi immár Cholnoky otthonában is megfordult, alakját ott is megfigyelhette: „Otthon gyertyafénynél ül, egy háromágú ezüst girondole mellett, mert a gáznál és villanynál sokkal többre becsüli az arisztokratikus, tompa fényt. Óriási nagyítóüveggel olvassa egy angol, arab vagy kínai poéta könyvét. Este halljuk, hogy mit mesél. Művészet és bűvészet nála egy. Hipnotizál a szemeivel. Arról szól a legszebben, amit sohase látott, s az a legnagyobb kincs, ami nincs." „...ő volt a költészete legfőbb igazolója." (Kosztolányi 2004: 278.)

Új vonás, hogy a nekrológban Cholnoky hangsúlyozottan, mint származási közössége képviselője jelenik meg. A „magyar", ami Cholnoky attribútumaként már az 1909-es írásban is fölbukkant, itt is megismétlődik, de itt egyben, a „nemzetiségi" dimenzió mellett, szociológikuma is nyíltabban értelmeződik: „Cholnoky Viktor pszichéje magyar, fájdalmasan és nemesen magyar. Tipikus magyar volt [...]. A fajta, amely vastagnyakú, lármás és zsugori, elfáradt és költővé nemesült benne. [...]. Egy züllő és arisztokrata nép szülte, hogy példázója legyen neki, csonkát és nagyszerűt alkosson, s fiatalon haljon meg. Ő pedig szerette a fajtáját. Úgy, ahogy egy költő szeretheti, kritika és politika nélkül, végtelenül." (Kosztolányi 2004: 278.) Ez a jellemzés, nem kétséges (s ezt az 1920-as cikk visszamenőleg is megerősíti), némileg önjellemzés is: szemérmes vallomás a fölbomló úri középosztályba való beletarto- zásról. Itt van tehát kettejük közösségének mentális centruma. Innen nézve összetartozásuk szociokulturális összefüggései is láthatóvá válnak.

A harmadik írás, az 1913. februári kritika már a posztumusz Cholnoky-kötet kapcsán született meg. Nem is hagyományos recenzió ez, inkább nosztalgikus visszatekintés a halott barátra, egyúttal - személyétől immár szükségképpen távolodva - munkásságának is érettebb távlatból való újraértelmezése. Azt a mitológiát, amelyet pedig ő teremtett meg, itt már elő sem veszi, ezúttal már mélyebb, az alkotói attitűd lényegére figyelő portrét rajzol. A kísértetlátóból itt harmóniavágyó lesz - a szöveg Cholnoky harmóniaigényét hangsúlyozza: „Ahogy én ismertem ezt a drága, színes és mély fantasztát, legjobban kívánt volna egész életében bámulni, új és új eksztázisba röppenni, tele torokkal és tele tüdővel részeg és káromkodó monológokat kiabálni az életre, amely őt tanulni kényszerítette, és ördöngös erővel rávette, hogy nézzen minden dolog mélyére." (Kosztolányi 2004: 279.) Majd, újra nekiindulva a jellemzésnek: „A polihisztor cikkíró költő, aki felejteni akar, a szemek nem vizsgálódni, de nézni vágynak, a finom fej pihenni és merengeni és játszani, az író csak álmodni, a felejtés arany párnáján." (Kosztolányi 2004: 279.) Figyelemre méltó, hogy a tanulás (s a tudás) e karakterisztikában csak a zsurnaliszta hivatali kötelessége, mondhatnánk „ártalma" volt. Csak kontrasztszerepe volt. Cholnoky „[Ijegszebb dolgai és igazi egyénisége azonban éppen ebből a küzdelemből fakadtak, a pozitív tudás és a hit, a valóság és a lehetetlenség birkózásából" (Kosztolányi 2004: 279.).

Kosztolányi ítélete szerint Cholnoky pályája utolsó szakaszában lett igazán jelentőssé: „Közvetlenül a halála előtt bontakozott ki teljesen diadalmas groteszksége. A betegsége megtörte. Nem tudott tiltakozni a zsenije ellen. Egészen átadta magát fantasztikus költészetének és

54