Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Lengyel András: A "kifordult tény-: egy modernitásalakzat geneziséhez: Kosztolányi, Cholnoky Viktor és A Hét
kaján szatírájának." (Kosztolányi 2004: 280.) S e távlatból, a posztumusz kötet tanulságait érvényesítve, Kosztolányi önmagát is korrigálta: „Eredetileg egy bőszavú, patakzó mesemondót láttunk benne, aki hosszan, időfelejtő bájjal tud elbeszélni, s bűvészként rázza elénk veszprémi édes szavait. Utolsó éveiben ért meg a szatírája, amely jóságból és melegségből, sziszegő haragból és kígyómarású kritikából állott." (Kosztolányi 2004: 280.) De jellemző rá, hogy ezt a szatírát Kosztolányi szerint maga Cholnoky, az ember némileg hatálytalanította is: „Az arca teljesen kifejezte a pszichéjét. Amikor beszélt, a szája idegesen és csúfondárosan megrándult, de a kemény férfiszáj fölött két meleg gyermekszem tündökölt, ábrándos és kék, amely forró fénnyel öntötte el arcát, és bocsánatot kért azért a kritikáért, amelyet a bölcs száj mondott. Ezek a szemek látták meg a neuraszténia kísérteteit, a balatoni lankákat, a világhódító magyarokat. A száj aztán kicsúfolta őket. Igazi férfias művész." (Kosztolányi 2004: 280.) Vitakérdés lehet, ez az emberből s művéből egybeolvasztott karakterisztika mennyire hű, mennyire találó irodalmilag. Igazolja-e, megerősíti-e majd a módszeres filológia mindent számba vevő, „teljes" magyarázatra törekvő erőfeszítése? Két dolog azonban semmiképpen nem megkérdőjelezhető. Kosztolányi saját tapasztalataiból dolgozott, egy igazi író elemzőképessége és kifejezőereje alakította így a karakterisztikát. S az a Cholnoky, akit ismétlődően megrajzolni kívánt, íróként és emberként egyaránt fontos volt számára. Olyan „hőst" látott benne, aki személyével is, írásaival is kihívást, eleven ösztönzést jelentett. 5 Kosztolányi és Cholnoky szerkesztőségen belüli eszmecseréi, alkalmi éjszakai kiruccanásai, s egyáltalán mindaz, ami ezekből a fejekbe leszűrődött, a maga konkrét részleteiben, ma már jórészt rekonstruálhatatlan. De azt, hogy a fiatalabbik író hogyan látta idősebb pályatársát, s miképpen értelmezte életét és művét, viszonylag pontosan meg lehet mondani. Kosztolányi Cholnoky-képe fölmérhető. Az a kép, amely a három standard írásból kielemezhető volt, tovább finomítható. Hogy Kosztolányi számára Cholnoky nem csupán egy volt az írókollégák közül, s szerkesztőségi társát mindig megkülönböztetett figyelemmel kísérte, azt jól mutatja, hogy a közkézen forgó írások mellett máskor, más összefüggésben is megnyilatkozott róla. Nem egy nekrológot írt róla például, ahogy az életműkiadás számon tartja, hanem kettőt: A Hétben közölt, névvel jegyzett búcsúztatója előtt már, igaz, névtelenül, másik lapjában, a napilap Világban is ő parentálta el Cholnokyt. S ami talán még beszédesebb, két novellájában is megidézte barátja alakját. A kronológiától - ideiglenesen - elszakadva a Világ-beli nekrológgal (Kosztolányi 1912/a) érdemes kezdeni a viszony további finomítását. A nekrológ, amely már 1912. június 6-án, tehát közvetlenül a halál másnapján megjelent, azaz első, gyors reflexió volt, természetesen nem ismeretlen. Sánta Gábor (2008) idézi is Cholnokyról írott egyik tanulmányában. Nem tudja azonban, hogy e névtelen szöveg Kosztolányitól való. Pedig egy egyedi, hapax legomenon-jellegű szóalkotás összekapcsolja a Világ és A Hét nekrológját, a névtelent és a névvel jegyzettet. A Hétben, tehát névvel jegyezve, Kosztolányi egyebek közt ezt írta: a kutatók majd „felütik azt a lapot, amelyet [Cholnoky] megtisztelt a gyémánt- tollával" (Kosztolányi 2004: 277.). A Világ nekrológjában pedig, három nappal korábban, ez állt: „Gyémánttolla a legfinomabb víziókat örökítette meg novelláiban." (idézi Sánta Gábor 2008: 145. is) Ez a szóegyezés csakis egyféleképpen magyarázható: a két írás szerzője azonos. Ha a Világ nekrológjában valaki más emlegette volna Cholnoky „gyémánttollát", az igényes stiliszta Kosztolányi ezt az emblematikus metaforát a maga, névvel is vállalt 55
