Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 4. szám - Miskolczy Ambrus: Román-zsidó identitásviták: avagy Mihail Sebastian "kettős élete"

nyugtató a szemlélő számára a Pilsudskihoz hasonló „abszolút vezető" személyes ragyogása, mert ilyet követelnek meg a helyzetből fakadó politikai szükségletek, de azért „egy olyan ország, amelynek egyetlen emberhez kell igazodnia, a lehetőségek és titkok lehetőségeinek félelmetes pontja." Igaz - írja jellegzetes újságírói nyegleséggel „alapjában véve szeretem a bizonytalan stabilitás ilyen helyzeteit". A cikk egésze pedig így zárul: „Ez csak egyszerű benyomás, amely nem állt meg - mert nem is akart - oly sok részletnél, amely őt megcáfolhatná. " Itt azért már bujkál valami kétértelműség, hiszen sejteti, hogy lehetnek ellenérvek, de most non audietur et altera pars. Ez lehet rejtett kritika, de lehet súlyosbító körülmény, az újságíró tudatosan elvakult és elvakít. Hasonló a következő idézet ugyancsak 1929-ből: „Amit Itália ifjú történetében csodálok, az éppen a gyors betagolási folyamat, amelyet átélt. A fasiszta forradalom átlépett választóvonalakon és határokon, különböző emberek számára differenciálta és meghatározta a létviszonyokat. Magától értetődik, hogy ilyen kollektív és üdvös rendezés nem megy végbe kockázatok és igazságtalanságok nélkül. De amikor egy népnek életerőforrásai forognak kockán, akkor ezek a kockázatok és igazságtalanságok elhanyagolhatók." Ezt a cikket már nem közölték újra. Azt az 1930-as fejtegetést sem, amelynek a végén azért megint csak valami kétely lappang a kemény bizonyosság mögött: „Ha az állam a társadalmifunkciók összehangolására redukálódik, akkor kizár minden más diktatúrát a társadalmi kategóriák, a közösségi élet kategóriáinak és szervezeteinek diktatúráján kívül. Egyedül csak »a tömegek diktatúrája« - ahogy azt itt Nae Ionescu meghatározta - lehetséges. Ez vezet a tevékenységek specializációjához, a különböző karakterek csoportosításához, a helyi igények érvényesítéséhez, bizonyos jól meghatározott társadalmi testületek kialakításához, amelyeknek eltérő feladatai és törekvései vannak. »A korporativ és szindikalista állam« - a közjogban és a politikai gazdaságban használt fogalom - alkothatja a tömegek diktatúráját, bár nem a legpontosabb kifejezés erre." Három év múlva pedig úgy vélte, hogy a fasizmus majdani megítélésében keményen latba fog esni a dúcénak az a lépése, amellyel megakadályozta a madarak további irtását Capri szigetén. „Ez a dolog nemcsak egy rendszer, hanem egy történelem igazolására szolgálhat." Az Olasz Enciklopédia elkészültével pedig „az a kérdés, hogy egy ilyen mű nem elégséges-e egy rendszer legitimálásához." 1933-ban pedig a Marinetti-féle kiállítás kapcsán azért dicsérte a rendszert, mert elviseli a fantáziát, nagy gyermeki és komolytalan dolgokat enged meg, és így életerősen „alkotó őrültségekre képes".

Ezeket a kijelentéseket nem érdemes szépíteni. Egyértelmű, hogy aki írta, az a parlamentáris demokráciával szemben valamiféle felvilágosult abszolutizmus híve. De Amerikát is dicsérte. A társadalmi működőképesség volt a mérce. Az is tény, hogy Sebastian mestere, Nae Ionescu nyomán megtagadta a román demokratikus és liberális hagyományokat. A szövegek kemény tények, de Petreu kritikusainak is igaza van, amikor a szövegeken túli valóság megjelenítésére tartanak igényt. Mi tagadás, Fürét komor figyelmeztetése megszívlelendő: „a fasizmus - mielőtt még bűnei megbecstelenítették volna - remény volt". Egyszerűen „a partikularizmus reakciója az univerzalizmusra, a nép reakciója az osztályra, a nemzeté a nemzetköziségre". És bomlástermék. A fasizmus a polgári demokráciák bomlásának terméke, a bomlásból élt, a polgári demokráciákat ki-, fel- és elhasználó erők politikájának, magatartásának ellentmondásaiból. A fasizmusnak nem voltak olyan komoly szellemi és mozgalmi előzményei, mint a parlamentáris demokráciáknak, ezért reaktív jellegűnek tűnik, mintha a kommunizmusra való válaszként született volna. Valójában a társadalmi erőegyensúly-viszonyok megbomlására adott válasz, olyan diktatúra, amely stabilitást, tömeges jólétet, gazdasági felzárkózást ígért. A fasizmus a frusztráció tünete, azokban az országokban karolták fel, amelyek a peremhelyzetből nem tudtak kitömi. A világkapitalizmus nemzetköziségét a szabadkőművességben, és országonként eltérő súllyal: a zsidókban. A fasizmus osztályellensége „a zsidó faj" lett, 1938-tól Olaszországban is. Peremvidéken győzött a kommunizmus is, ahogy Lenin mondta, ott, ahol az imperializ93