Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 4. szám - Miskolczy Ambrus: Román-zsidó identitásviták: avagy Mihail Sebastian "kettős élete"

mus láncszeme a leggyengébb: Oroszországban. Itt, és általában a kommunisták „zsidói" a burzsoák voltak. Ok voltak a kisajátítók, akiknek a vagyonát ki kell sajátítani, hogy aztán 1989-től a kisajátítók kisajátítsák azoktól, akiknek kisajátítottak... Emst Jünger, a nemzeti forradalom egyik ideológusa maga fölött is kemény ítéletet mondott: „ Valamely komor állomáson vonatra kell szállni - mint nacionalista vagy bolsevik, mint forradalmár vagy katona, obskúrus szellemek vagy teóriák szolgálatában - a kérdés csak az, hogy meddig akarunk utazni."

Mihail Sebastian is felszállt volna a vonatra? Marta Petreu szerint igen. Fogadjuk el munkahipotézisként, és utazzunk vele. Azt rögtön láthatjuk, nem igaz, hogy mindent megengedett magának. Az öreg és elmagányosodó nyelvész, költő, folklorista Ovid Densusianuról igazán szeretetteljes képet vázolt fel. Iorgáról is szépen írt, miközben nemzedéktársai keményen meg-megtámadták. A román irodalom értékeit lelkesen kommentálta. Kétségtelen, kegyetlenül tudott támadni is. Ennek világnézeti okai is lehettek, a liberális E. Lovinescu esetében, de alapvetően esztétikai szempontok játszottak közre.

Kétségtelen, ott vannak a „kompromittáló" cikkek, amelyek számát Petreu-kritikusai még tucatnyira sem becsülik. Ettől még ott vannak. De ami fontosabb, ha az ember lelki struktúrájának egészét akarjuk látni, az a visszafogott, de valóságos önkritika. Komoly és komor kételyei voltak saját újságírói tevékenységével kapcsolatban is. „Az újságírás hazugságra kényszerít" - írta Sebastian még 1929-ben. El is vetette annak „moralitását", és keserűen jelezte, hogy „az újság megöli a művészt. Mert elfojtja lelki beállítottságát és etikáját. " Ennek jele az is lehet, ahogy ő a ma már nevetségesnek tűnő Mussolinit dicsérte, akit egyébként Emil Ludwig még komolyabban vett, ami nem mentség. A mentség a történelmi kontextus - László Alexandra, a legkeményebb Petreu-kritikus szerint. Ez a kontextus nem olyan kemény, mint 1933 után. Mussolini elfogadott államfő. 1927-ben Churchill is fogadta (tegyük hozzá: magasztalta). Lehet, hogy Sebastian, aki nem láthatta előre, hogy mi történik majd, német-olasz fegyveres konfliktus illúzióját táplálta, mindenesetre 1934- ben meghiúsította az első Anschluss-kísérletet. Mussolini csak az Abesszínia elleni háború alatt kezdett Hitlerrel szövetkezni. És - tegyük hozzá - bár a Népszövetség az agresszor ellen lépett fel, akadtak liberális demokraták, akik elfogadták az agressziót. Sebastian esetében pedig „naivitás"-ról lehet szó, és nem antidemokratizmusról. Mire a válasz csak a Mussolini-barát cikkek megidézése lehet. Viszont valóban Sebastian élesen Hitler-ellenes publicisztikáját nem elemzi Petreu. Márpedig ebben a diktatúrákkal szembeni általános ellenszenve is megnyilvánul. Hitler nem egy szimpla és nevetséges kalandor Sebastian számára, hanem valami mélyebb válság kifejezője. „Németország nagy süllyedéséből a fiatal nemzedékek mindenáron menekülni akartak. És akkor egyszerű lelki reakció révén megtértek az érzékelés, a kaland, az elsődleges, szabad, féktelen élet-mozzanat frenetikus kereséséhez. Feltört a kollektív »kisebbrendűségi érzés«, megoldása: a rendetlenség. Társadalmi irányban: szabad szerelem, pederesztia, tánc, alkohol és nudizmus. Politikai irányban: Hitler." Mussolini is kap a kritikából: „A Papen-kormány rendelete, amellyel Németországban szabályozza a táncot, a fürdőzést, a csókolózást és a fürdőruhát, félelmetesen hasonlít Mussolini korábbi intézkedéseihez. Minden elnyomó rendszer természetében rejlik, hogy beavatkozzon az emberek magánéletébe, és hogy azt »moralizálja«. A diktátorokból mindig is hiányzott egy szemernyi irónia. Ez a szemernyi irónia a demokrácia fölénye velük szemben." 1932-ben írta ezt Sebastian, vezércikkben, amikor még Hitler nem is vehette át a hatalmat. És úgy tűnik, már korábban is tisztában volt az olasz fasizmus természetével, legfeljebb azt olyan helyi megoldásnak tekintette, amely egyfajta stabilitást biztosított. 1928-ban gyilkos gúnnyal figurázta ki Henry Bernstein párizsi Mussolini-kultuszát: „O egyedül próbálkozott meg annak az operettnek a francia változatával, amelyet a fasizmus Olaszországa elképzelhetetlen kockázatokkal ad elő." Ezek komolyabb szavak, mint a Capri-szigeti madarak és az Olasz enciklopédia emlegetése.

94