Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Lengyel András: A "kifordult tény-: egy modernitásalakzat geneziséhez: Kosztolányi, Cholnoky Viktor és A Hét
kával összefonódó programos modernizmus bírálata volt. S eközben nemigen fogta vissza magát: az új irodalom faltörő kosaként csatázó Ady Endrét például éppúgy megcsipkedte nem is egyszer, mint a szociáldemokratákat, Jászi Oszkárékat, vagy a békéscsabai agrár- szocialisták Dózsa-kultuszát, sőt - ne hallgassuk el - még a meggyilkolt Achim L. András nimbuszát is. Valóságértelmezése a politika szférájában elszakadt az ellenkultúra törekvéseitől, sőt nemritkán nyíltan szembefordult azokkal. Mi ez? - kérdezheti a sztereotípiákban gondolkodó mai értelmező. Valami érthetetlen konzervatív beidegzettség, amit Cholnoky még személyes előéletéből hozott magával? Vagy szimpla értetlenség? Egyáltalán: érdem vagy vétek? A válasszal, úgy hiszem, nem érdemes sietnünk. Hogy ne jussunk elhamarkodott ítéletre, érdemes ezeket az eseteket, vagy legalábbis ezek némelyikét, közelebbről is szemügyre venni. Ha figyelmesen olvassuk a szövegeket, kiderül: a „kritikai" megjegyzések egy része kimondottan evidencia. Amikor „a mi meglehetősen vásári hangú, egyénietlen, komolytalan, sőt sokszor irodalmi becsület nélkül való irodalmunk"-ról ír (Cholnoky 1907c: 740.), elégedetlensége jogosnak, sőt természetesnek tetszik. Nem ennyire evidens viszont álláspontja akkor, amikor Ady Petőfi-értelmezésén ironizál: „Kiváló ízlésű műbírálónk [ti. Ady] ezúttal mint forradalmár költőt mutatja be Petőfit, bár jelzi róla, hogy a szerelmi líra pengetésében sem tehetségtelen. A költeményekhez írt mélyjáratú előszavában fényesen ragyogó dialektikával mutatja ki, hogy Petőfi Sándor forradalmi lelkű ifjú és költészete különösen a nép felszabadítása és a királyok felakasztása körül forog és ott jelentkezik elsősorban mint revolutzionárius termék." (Cholnoky 1910: 295.) Adyt persze lehet s szabad bírálni, a maga idejében, tudjuk, bírálták is gyakran. S az is érthető, hogy Cholnokyt irritálta Ady „fölfedező" gesztusa, hiszen egy „mai", modern költő fedezett föl itt egy immár kanonikus pozíciójú „nemzeti klassikust". Ez pedig számára visszatetsző s fölösleges gesztus lehetett. Ám ha figyelmesebben olvasunk, kiderül, Cholnokynak igazában nem is az újrafölfedezéssel volt baja (hasonlót maga is elkövetett Csokonairól szólva), hanem a fölfedező nézőpontjával, Petőfinek „revolutzionárius" értelmezésével. S ez - talán mondani sem kell - már több, mint „irodalmi" kérdés, applikációi túlmutatnak a technikailag fölfogott irodalmon. Hogy valójában a szimbolikus mező fölötti hatalom, az értelmezés hatalma izgatta, olyan írásaiból is kitetszik, mint a békéscsabai Dózsa- szobor kapcsán írott cikke (Cholnoky 1908: 473-474.). Jellemező, hogy magát a szobor körüli hercehurcát természetesnek vette. „Leleplezték a Dózsa György szobrát, ott valaki a szokásos és untig ismert frazeológiával lázító beszédet mondott, amiért az ügyész pörbe fogta, a törvényszék pedig elmarasztalta. Becsukják érte. Magánügy." (Cholnoky 1908: 473.) Amit azonban Cholnoky evidensnek vett, hogy tudniillik egy szoboravató beszédért valakit lecsukjanak, egyáltalán nem evidens, s nem is magánügy. Sőt. Jól érzékelhető az is, hogy maga Cholnoky is a békéscsabai szoboravatás „történettagadó", „lázító" igyekezete ellen lépett föl. Olyannyira, hogy számára az igazi kérdés ez: „hogyan jut a mai, immár teljesen iskolaszagúvá vált, az életben tökéletesen tehetetlenné bizonyult emberbolondítás-rendszer [ti. a szociáldemokrácia] ahhoz, hogy Dózsa Györgyöt a maga emberének vallja, a maga hőseként ünnepelje, a maga történettagadásába mint történeti előfutót illessze bele? Mi köze a mai szocializmusnak a Dózsa György parasztlázadásához?" (Cholnoky 1908: 473-474.) Ha Cholnokyt csak az irritálta volna, hogy itt a nemzeti tradíció újraértelmezése történt meg („»Le a történelemmel!« - kiáltják a világnak többé nem Lassale szerint való megváltói" [Cholnoky 1908: 473.]), álláspontja szimpla konzervativizmus lenne. Beállítódása azonban ennél bonyolultabb, s érzékelhetően többrétegű. A munkások „bérharcának" jogosságát ugyanis elismerte, ám ennél többet már nem; legitimnek csak a gazdasági „bérharcot" tekintette. Az alkalmazott eszközöket pedig részben veszélyesnek, részben morálisan igazolatlannak 44
