Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Lengyel András: A "kifordult tény-: egy modernitásalakzat geneziséhez: Kosztolányi, Cholnoky Viktor és A Hét
a „történelmi" (későbbi elnevezéssel: a „keresztény", úri) középosztály lecsúszásának, alárendelődésének élménye feszül benne. Kosztolányi (s Cholnoky) valóságos helyzete A Hétnél, persze, lényegesen kiegyensúlyozottabb volt annál, mint amire az 1920-as, kul- túrharcos cikk utal; erre sok minden vall. Ám valószínű, hogy a kiegyensúlyozott együttműködés fölszíne alatt, kordában tartva, csakugyan valódi feszültséggel, vagy legalábbis ambivalens „zsidóság-tapasztalattal" kell számolni - 1920-ban ez törhetett fölszínre. S ennek föltételezését az általában és alapvetően komforn viselkedésű Kosztolányi egy- egy, a szerepből kieső, elejtett megjegyzése valószínűsíti is. Az első, Kiss Józsefről még 1908-ban készített „pillanatfölvétele" például már kísértetiesen ilyen tónusú, disszonáns megjegyzés volt: „A Hétnél vagyok leszerződve, s Kiss József a földkerekség és a világegyetem legarcátlanabb embere [...]. De a kenyér nagy úr, s én szegény szolga vagyok" (KDlev 151.) - írta unokaöccsének, Jász, azaz Brenner Dezsőnek 1908. március 25-én. Az 1908-as és az 1920-as álláspont között azonban aligha lehet szigorú, lineáris folytonosságot föltételezni: a disszonanciákat az együttműködési kényszer, a mindennapok során adódó „pozitívumok", s nem utolsósorban a közös, szakszerű munka egységesítő közege „élhető" szintre redukálta, s formát adott neki. Ennek a gyakorlati kiegyenlítődésnek a jele, s nem pusztán valamiféle őszintétlenség dokumentuma, hogy Kiss Józsefet Kosztolányi rendre elismerést kifejező könyvdedikációkkal tisztelte meg, nyilvánosan pedig nem egy alkalommal elismerően írt az „agg poétá"-ról - jóval annak halála után is, sőt jóval az 1920-as cikk után is. Annyi azonban a szélsőséges reakciókat „levonva", azokat csupán egy adott történeti helyzet termékének tekintve is bizonyos, hogy a „zsidó" A Hét szerkesztőségében Kosztolányi és Cholnoky között volt egy származási és szolidaritási közösség: a fölbomló „történelmi", úri középosztály deklasszálódó fiainak „természetes" összetartozása. S ezt az összetartozás-tudatot az írói tehetség kölcsönös fölismerése csak elmélyítette, erősítette. (Bár valószínű, hogy Cholnoky Kosztolányinak fontosabb volt, mint Kosztolányi Cholnokynak.) Kosztolányi és Cholnoky összetartozásáról szólva azonban hiba lenne kizárólag csak annak szociológiai okaira és föltételeire figyelni. Alkotókról, méghozzá jó alkotókról lévén szó, a legnagyobb, legerősebb összetartó erő, ha kialakul, maga az írói gyakorlat: az a gyakorlat, amely mindkettőjük íróságának lényege, s amely valamiképpen - műveiken keresztül - összekapcsolja őket. S Kosztolányi és Cholnoky prózaírása, jól kitapinthatóan, összetartozik. Sőt, bár a mai kánon Kosztolányit magasabbra helyezi, mint Cholnokyt, az is kimondható, ebben az összetartozásban az inspirativ fél, aki legalábbis kezdeményezője volt egy bizonyos prózafordulatnak, kétségkívül Cholnoky volt. S nemcsak azért, mert ő volt az idősebb, a tapasztaltabb, de azért is, mert megvolt benne a konzekvenciák levonásának a fordulathoz szükséges radikalitása. Jóllehet fél lábbal még egy korábbi világhoz tartozott, életvitelében is, alkotói beállítódásában is érzékelhetően konzekvensebben reagált a fölmerülő kihívásokra, mint kortársai többsége, így az akkor még nagyon fiatal Kosztolányi is. Az az összefüggésrend tehát, amely a közös újságíróskodásban, az egymás szeme előtt zajló műhelymunkában és a személyes eszmecserékben formálódott ki, a szorosan vett életrajzi eseménytörténetnél nagyobb figyelmet érdemel. Sok mindennek, ami a későbbi Kosztolányinak jellemzője lesz, a gyökere, elindító mozzanata itt keresendő. 2 Amikor 1907 végén vagy 1908 elején Kosztolányi A Hét szerződtetett „belmunkatársa" lett, Cholnoky már évek óta a lapnál dolgozott. Testvére, László (1917), aki közelről figyelhette életét, később azt állította, Cholnoky életében és pályájában a „reciprok-Gulliver"41
