Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 1. szám - Bogdán László: Vaszilij Bogdanov verseiből

4. A látomás

A járdán kerge hiénák köröztek.

Csörgött a nyáluk. Elő dögnek nézhettek. Undor, düh, dac, félelem izzott fel sárga szemükben, hiszen már tántorogtam. Ha végigesem a földön, rám rontnak. Nincsen kegyelem. Párizsban történt? Szentpéterváron? Repedezett már üvegvilágom.

S ha tudtam volna, amit már tudok, valószínűleg még itt meghalok.

Gyanútlan voltam. Nem is tudhattam. Kétségbeesve botot ragadtam.

Ha támadnak, majd orrukra ütök, s eltakarodnak rögtön a dögök.

Görbe kés mozgott felettünk az égen, felém mozdultak, szűrt ezüstös fényben. Kecses mozgásuk le is nyűgözött.

Olyanok voltak, mint a táncosok.

Nem is csoda, hogy változott a szín, lokálban voltam egyedül, megint.

Az abszint agyam fólajzó ködében vonagló arab táncosnőket néztem.

5. A fogadáson

Csilingeltek a pezsgőspoharak, ünnepeltek a kedves kirgizek, összehordottak tücsköt-bogarat, dicsérve léha kínrímeimet.

Kérdésre kérdés. Szavam elakadt.

Velük is elbántak a szovjetek.

„Hogyan is telt el hetvennégy évem?" - kérdezték. „Vodkán, s fekete kenyéren."

Szájuk elhúzták, keserűn nevettek. „Humoránál van, herceg, irigyeljük."

A délutáni észtek integettek, tántorogva elindultam feléjük.

Panoptikumi alakokká lettek.

„Ön egy nagy költő, hercegem, úgy véljük. Az édesanyját, higgye, megsirattam.

Ha pétervári, járt már Baltikumban ?"