Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Patak Márta: Meddig lesz
Patak Márta Meddig lesz Remélem, ez lesz az utolsó utazásom Ana Rossettinek A nő hátradőlt az ülésen, felsőtestét kinyújtóztatta, fejével próbálta elérni a támla vájatának legmagasabb pontját, de még így sem sikerült, nem rá méretezték az ülést, túl kis növésű volt hozzá. Sóhajtott egyet, és behunyta a szemét. Várta, hogy elinduljanak. Magában számolgatta, hogy legfeljebb öt-hat perc lehet hátra az indulásig. Aztán kinyitotta a szemét, és a buszfolyosó végén, középen, fent zölden világító kijelző órájára pillantva megállapította, hogy nem sokat tévedett. Megint behunyta a szemét. - Milyen kevés az utas - gondolta. - Korán van még. Vagy késő. Ez nem munkásjárat. Távolsági busz. Háromszáz kilométeres utat tesz meg. Erre csak messzire tartó utasok szállnak föl. Mint én. Hétköznap. Ki utazik ilyen messzire hétköznap? Senki. Csak én. Eszébe jutott, hogy egyszer gyerekkorában, amikor még kalauz járt a buszon, milyen boldogan nyújtotta neki a jegyét, az első jegyét talán, amikor már hatéves elmúlt, és nem utazhatott ingyen. Mélyet lélegzett, és még most is érezte a kalauztáska illatát, melyben a zsíros, fekete bőr, a fémcsat, a rugós lyukasztó és a jegytömbök szaga keveredett egymással. Emlékezett az összegumizott jegytömbökre, a kalauz kezében csörgő aprópénzre, meg a hangjára, ahogy az ülések mellett megállva, enyhén éneklő hanglejtéssel fáradhatatlanul kérdezi az utasokat: - Meddig lesz? - Aztán amikor végigért, előrement, leült a sofőr mellé a pótszékre, és várta az indulást. Az az izgalom is benne maradt, ahogy az ablakra tapadva leste, mikor mozdul meg végre mellette a táj. Legjobban a fákat szerette nézni. A busz ablaka mellett elsuhanó jegenyéket meg az utat szegélyező árokparton legelésző libákat. Mint afféle városi lány, tágra nyitott szemmel bámulta a nyakukat előrenyújtva sziszegő gúnárokat, miközben háta mögött hangosan zúgott az Ikarus motorja. Nem ment ki a fejéből az a hang, még most is hallotta, a hanggal együtt a rázkódást is érezte, ahogy megy a busz az országúton. Még a sziszegve-fütyülve szétcsapódó ajtók harmonikázását is hallotta, érezte szinte, ahogy menet közben is bevág a levegő a két szárny közötti résen. Tél volt. Miután a távolodó kalauz kellemes bőr- és papírillatát elnyomta a sok nehéz kabát, a hideg és meleg levegő keveredésében kicsapódó izzadság szaga, folyton azt leste, hogy hol száll fel sok utas, mert akkor megint hátrajön a kalauz, és nézheti, ahogy előveszi a jegytömböt, ráfekteti a szögletes táskára, lyukasztója nyelének tompa élű, egyenes szárát ráhelyezi a tömbre, és a kilométert meg az árat jelző csík mentén leszakítja az újonnan felszállt utasoknak a jegyet. 28
