Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 1. szám - Patak Márta: Meddig lesz

Ha erősen fülelt, még a berregő farmotor zúgásában is hallotta azt a hangot, amellyel a jegy levált a tömbtől, mert másfajta hang volt, mint ahogy általában a papír reped, hiába próbálta később utánozni otthon, hiába gyártottak a barátnőjével jegytömböt, sose sikerült olyan hangon leszakítani a jegyet, mert úgy csak a kalauz tudta a lyukasztójával. Arról álmodozott, hogy egyszer majd neki is lesz olyan igazi jegytömbje.- Milyen fura - csodálkozott, miután az órára pillantva megállapította, hogy alig valamivel több mint egy perc telt el, mióta megnézte. Arra gondolt, most is ugyanúgy beleférnek akár évek is ebbe az egy percbe, mint álmában. Arra várt, hogy elinduljanak, és akkor aludhat. Végig. Egész végig aludni fog. Nem úgy, mint gyerekkorában. Gyerekkorában még akkor is lenyűgözve bámulta a villanyoszlopok tetején a gólyafészekből kikandikáló fekete csőrű fiókákat, a nyakát hátravetve tekergőző szülőt, amint felöklendezi kicsinyeinek a zsákmányt, leste, mikor érnek oda a templom elé, mert mellette volt a buszmegálló, és pontosan déli tizenkét órakor megkondult a harangja, és amíg szólt, addig el sem indult a busz a megállóból. Egyszerre szólt a kisharang meg a nagy, mégis, a kicsi mintha lemaradva követte volna a nagyot, felelgetett neki, pajkosan szaladt utána, mint anyja után a csintalan kisgyerek, aki tudja, hogy nem szabad utánamennie, mégis utánaszökik, kissé lemaradva követi, hogy ne tévessze szem elől, de léptei neszével ne is árulja el magát.- Nem nézek föl - gondolta úgyse telt el sok idő, egy perc se talán, még mindig van három-négy perc, persze, csak ha pontos az óra, és ha pontosan indul a sofőr, de ki tudja, öt is lehet, talán hat, de tíz biztos nincs, amikor felszálltam, megnéztem az órámat, de abban a pillanatban el is felejtettem, gépiesen ránéztem, ahogy szoktam, valahol tárolta az agyam, hogy mit mutat, lehet, hogy egyszer emlékeznék rá, a legváratlanabb pillanatban eszembe juthatna, hogy akkor, 2007. július 25-én reggel hat óra előtt hat perccel ránéztem az órámra. - Megint sóhajtott, és nem gondolt rá, pontosabban nem hatolt el a tudatáig, nem lehetett kész gondolat, gondolatszilánk maradt csupán, ahogy a pontos idő is, amikor az órát a kis- és a nagymutatóval meg a másodpercmutatóval együtt pontosan lefényképezte, az agyában valahol el is tárolta, de nem hatolt el a tudatáig, mint most ez a gondolat sem, hogy reméli, nem is lesz rá alkalom többé, hogy eszébe jusson.- Aludni fogok. Be is vettem a kávé után a Dormicumot. Remélem, azért hat. A sofőr majd úgyis felébreszt a végállomáson, ha esetleg végigaludnám az utat. - És kényelmesen elhelyezkedett. Úgy érezte magát kicsit, mint műtét előtt a nőgyógyászat kórtermében, amint beadták neki a koktélt, vagy a repülőgépen, miután az összes utast beszállították, jellegzetes hangon kinyíltak a fedélzeti képernyők, és egy cégreklám után elindult a biztonsági tájékoztató. Az a holtidő, a várakozás ideje, amikor minden mindegy, már túl van a döntésen, nem kell tennie semmit, még talán gondolkodnia sem, hiszen az aneszteziológus meg a sebész vagy a pilóta kezébe adta a sorsát, és ha nem akar pontosan emlékezni rá, hogy mit érzett a lassú kábulás alatt vagy a mentőmellény használatát szemléltető videofilm robotnőjének és robotgyerekének mozdulatai láttán, akkor teljesen átengedheti magát annak a gondolattalan ürességnek, amiről mindig azt képzel29