Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 3. szám - Vári Attila: Halotti tor
- Isten nyugosztalja - mondta, s magában számolgatni kezdett, hogy ha az első világháború kitörésekor negyvenéves volt, mert már nem sorozták, akkor a második ukrán front átvonulásakor, 1944-ben, már hetven, s ha minden igaz, akkor már jóval túl a százon, jövő májusban megkaphatta volna a Guinness Rekordok Könyve által a világ legöregebb emberének járó ezüstből készült söröskriglit. Bognár szomorújelentést nyomattatott, s a harangozó neve alá azt íratta, hogy „a vártemplom utolsó hűséges katonája". A délutáni sörözéskor a temetés előkészítését beszélték meg, s az általuk alapított Kankalinfütty Testvériség Lovagrendje hivatalos bejegyzési okmányával, amelyet közjegyző hitelesített, s azt bizonyította, hogy a társaság jogos örököse az elhunytnak, a temetőőr elküldte egyik alkalmazottját, hogy a nyugdíjhivatalban intézze a temetési segélyt. A Surlott Grádicsban, a különteremben terítettek a temetésről visszatérő kompániának, s hosszas habozás után a pincér abba az asztali zászlótartóba, amelybe más szórakozóhelyeken a külföldi vendégeknek kedveskednek hazájuk színeivel, mégiscsak feltette a kis fekete selymet. Fáradtan értek vissza a falusi temetésről. Bár a vártemplom esperese ingyen sírhelyet adott volna hajdani harangozójának, Ötödik Békái, nyugalmazott vasúti váltóőr, aki a kankalinfütty lovagrend nagymestereként a szertartást szervezte, azt mondta, hogy a harangozónak az volt az utolsó kívánsága, hogy szülőfalujában temessék el. Ötödik Békái taxival ment a közeli faluba, a Mercedesek kellettek a többiek, no meg a koporsó és koszorúk szállításához, és még a faluban is taxival ment mindenhova. A paphoz sírhelyet venni, házat keresni, ahol felállíthatják a ravatalt. Taxizott, mert már nehezen mozgott, s csak azért vállalta ezt a feladatot, mert szörnyű tapasztalata volt a városi temetőkről. Nem szeretett felesége sírjához járni. Még halottak napján is csak egy szál égő gyertyát tett az ablakba, s bár gyakran fordult meg törzsasztaltársa, a temetőőr házában, csak akkor tudta meg, hogy kilakoltatták az asszony földi maradványait, hogy eladták a sírt, amikor román feliratot talált felesége neve helyett a fekete műmárványba vésve, ahonnan kicsiszolták Békainé nevét, mert a nyugalmazott vasúti váltóőr elfelejtette, hogy huszonöt évenként újra meg kell váltani a helyet. Itt a faluban addig maradhatott mindenki a föld alatt, amíg el nem porladt a kereszt, el nem süllyedt a sírkő az agyagos földben. A harangozom senki sem emlékezett szülőfalujában, kamaszkorában hagyta ott a falut, kortársainak unokái is idős emberek voltak már, s Ötödik Békái szép summát fizetett, hogy egy lakatlan ház tornácán ravatalozhassák fel a harangozok A falu temetője a dombtetőn volt, s egyre fennebb kerültek a sírok. A túloldalról könnyebb lett volna megközelíteni a kiásott sírt, de onnan csak gyalogösvény vezetett oda. A házak mögötti kiskertek végében kezdődő gyümölcsösöktől csak egy mély út választotta el, amit lentről nem lehetett látni. De azt sem vette volna észre az idegen, hogy nem egy elvadult birtok az a fákkal, bokrokkal benőtt terület, mert a faluból nem látszódtak a sírkövek. Csak a tetőn túl voltak újabb keresztek. Egy kihalóban lévő falu síron túli üzenetei. 28
