Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 3. szám - Megtalálható-e a múlt?: Gyáni Gáborral beszélget Ménesi Gábor
ténetírásnak le kellett törnie a kollektív emlékezet tudatformáló hatását. Akkor ez a törekvés több-kevesebb sikerrel járt, s több mint száz évig a történészek uralma vált meghatározóvá. Jelenleg azonban a kollektív emlékezet minden korábbinál erősebben követeli magának a jogot a múltkép formálására. Persze továbbra is létezik intézményesített történetírás, működik a tudományos intézményrendszer, az iskolában többnyire azt tanítják, amit a történészek sugallnak, de a hatékonyságuk ma már erősen korlátozott. Úgy tűnik, a kollektív emlékezet sokkal erősebben képes befolyásolni, hogy miről mit gondoljanak az emberek a múltat illetően, mint maguk a történészek. A szakma képviselői ugyanis nincsenek jelen abban a mediatizált közvélemény-formálásban, amelyben a médiumok fontos szerephez jutnak. A hagyományos csatornák, amelyeken keresztül a történészek szólnak, nevezetesen a tankönyvek, ma már csak részlegesen vannak ellenőrzésük alatt. Amerikában szociológiai módszerekkel vizsgálták, hogy mit tudnak és mit gondolnak az átlagemberek az amerikai történelemről. Az derült ki, hogy alig hagy nyomot a tudatukban mindaz, amit az iskolában tanultak, jóval erősebben befolyásolja a múltról alkotott képüket a családi hagyomány, valamint a tömegkommunikációs eszközök.-A történelem relativitása kapcsán felmerül bennem a kérdés, hogyan lehet vitaképes a történész, aki a múltértelmezések pluralitását vallja? Milyen álláspontot képviselhet egy esetleges diszkusszióban, ha pontosan tudja, hogy a magáé csupán egyike a sok lehetséges elbeszélésnek?- Ez minden esetben a beszédhelyzettől függ. Különböző beszédhelyzetek jöhetnek létre. Vegyünk sorra néhányat! Az első szakmán belül alakul ki, amikor olyan kollégák vitatkoznak, akik legitimnek ismerik el egymást, vagyis nem kérdőjelezik meg, hogy a másik fél egyezményesen elfogadott eszközökkel végzi a megismerő tevékenységet. Ilyen esetben két síkja van a kérdésnek. A hagyományos vitában különböző szemléletmódok képviselői csapnak össze, ilyenkor a vita reménytelen, mert mindkét felfogás azt az empirikus alátámasztást szolgáltatja alapként, amely az ő nézőpontjából relevánsnak tűnik. Ha viszont nagyjából azonos szemléletű történészek között bontakozik ki a vita, akkor rendszerint ténykérdésekről van szó, például arról, hogy megfelelően használta-e a forrásokat, helyesen csoportosította-e az adatokat az illető. Ily módon könnyen megállapítható a szakmai közvélemény által, hogy kinek van igaza. Létezik olyan beszédhelyzet is, amikor szakmabeli nem szakmabelivel kerül vitába. Itt persze rögtön feltehetjük azt a kérdést, hogy ki és hogyan dönti el, ki tekinthető szakmabelinek. Ma is vannak olyan történészek, akik megfelelnek azoknak az intézményes akadémiai történettudomány által meghatározott szakmai kritériumoknak, amelyek a tudomány műveléséhez megkívántainak, vagyis egyetemi diplomával, publikációkkal, tudományos fokozattal rendelkeznek, mégsem fogadják el őket kollégának. Most vegyünk egy olyan esetet, amikor a történészek azzal kerülnek szembe, amit a kollektív emlékezet szócsövei vetnek föl igen komoly hatással. Ez olyan vitára teremt lehetőséget, amibe nem szívesen megy bele a történész, tudniillik neki meg van kötve a keze, nem korlátlanok azok az eszközök, melyeket intellektuálisan bevethet ebben az 5
