Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 3. szám - Megtalálható-e a múlt?: Gyáni Gáborral beszélget Ménesi Gábor

eszmecserében. A másik félnek nincsenek ilyen kötöttségei, korlátlanul élhet az érvelés olyan módjaival is, amelyeket a történész nem tekint legitimnek a maga szempontjából. Ezért ezt a vitát nem is érdemes lefolytatni, mert a történész úgyis vereséget szenvedne, retorikailag mindenképpen, és azzal a konzekvenciával zárulna, hogy a historikus nem az igazságot tárja fel. Annak azonban, hogy a történészek elkerülik az ilyen típusú vitákat, az a következménye, hogy nem hallható a hangjuk, s így csupán azok a nézetek válnak a közvélemény számára történeti kérdések megítélésében mérvadóvá, azokat ismerik meg egyáltalán, amelyeket a másik oldal hangoztat. Ennek következtében olyan elképzelések is hangot kaphatnak, amelyek a racionális megismerés szempontjából elfogadhatatlanok, nemcsak naivak, hanem akár károsak is. Fontos kérdés tehát, hogy mi a teendő ebben a helyzetben, hiszen a racionális, felvilágosult tudós mindeközben úgy véli, a szerinte rossz, sőt káros képzetek nem kaphatnak tömegtámogatást, de talán még ismertséget sem. Ha azonban ő az előbb elmondottak miatt nem szívesen bocsátkozik vitába, akkor maga engedi át a terepet az ordas eszméknek, az előítéletes gondolkodás által uralt múltszemléletnek, amelynek a huszadik századi történelmi eseményekre kifejtett hatását jól ismerjük. Ez olyan súlyos probléma, amin el kell gondolkodniuk a modern korokkal foglalkozó történészeknek. Végül meg kell említeni még egy beszédhelyzetet, azt, amikor olyan történész kerül vitába kollégáival, aki szkeptikus a saját megismerése értékét illetően. Azt gondolja, az övé csupán az egyik lehetséges történet az általa vizsgált múltról, és nem vindikálja magának a jogot, hogy az egyedüli igazságot adja elő. Természetesen az álláspontja vitatható, miként bármelyik, történész által előállított elbeszélés, ám főként olyanok vitatják - és éppen ezért sajátos ez a beszédhelyzet -, akik meg vannak győződve arról, hogy ez a történet rossz, és csupán az az egyetlen helyes és elfogadható megközelítés, amelynek nevében ők azt negligálják. A szemben álló felek közül tehát az egyik nem sajátítja ki magának az igazságot, csak azt mondja, hogy a múltról szóló történetnek egy hihető verzióját adja elő, a másik pedig az abszolút igazság nevében akarja leradírozni kollégáját. Ez egy teljesen új vitahelyzet, hiszen az egymást legitimnek elismerő szakmai közösségek tagjai között nem ilyenek szoktak lezajlani. Itt megint csak egyenlőtlen pozíciók kerülnek szembe egymással. Be lehet bizonyítani ugyanis rólam mint szkeptikus gondolkodású gyakorló történészről, hogy az általam előadott történet nem jó. Erre viszont azt mondom, elképzelhető, hogy nem jó, de lehetséges, miként a tiéd is csak egy a lehetséges ellentörténetek sorában, de nem a történet maga. Süketek párbeszéde folyik ez esetben, merthogy én elfogadom az ő jogát ahhoz, hogy a saját történetét szembeállítsa az enyémmel, ő viszont nem ismeri el, hogy létezhet másik, az övétől eltérő, ám éppúgy helyénvaló történet.- Mára világossá vált tehát, hogy le kell számolni az objektív történeti megismerés lehetőségének illúziójával, azzal az egyre inkább tarthatatlannak bizonyuló felfogással, mely szerint a történész személyisége, illetve jelenbeli pozíciója nem befolyásolja a múltról alkotott képét. Kérdés azonban, hogy meddig terjedhetnek a historikus szubjektivitásának határai?

6