Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 3. szám - Megtalálható-e a múlt?: Gyáni Gáborral beszélget Ménesi Gábor

pontos megismeréséhez. Ráadásul az is kérdésessé vált, hogy mit ismerhetünk meg egyáltalán, és mi az értéke annak, amit e megismerés eredményeként kommunikálunk. Mennyiben szól a múltról az általunk konstruált elbeszélés, és milyen mértékben rólunk? Létezhet-e egyáltalán objektivitás, a valóság elfogultság nélküli szemlélése és tálalása? Úgy vélem, hogy ezek a problémák mára összesűrűsödtek, és az így kialakuló episztemológiai krízisre vagy megismerési szkepticizmusra a történésznek mindenképpen reflektálnia kell. Figyelmen kívül is hagyhatjuk, ám sokkal gyümölcsözőbb, ha a felsorolt dilemmákba intellektuálisan belemélyedünk, elgondolkodunk a problémákon, saját magunk praxisán, azon, hogy a történész milyen szerepet tölt be a politikai, intellektuális diskurzusok világában, mihez és hogyan járul hozzá a kutatásaival, egyáltalán mi célt szolgál mindaz, amiből él, a professzionális kutatói és oktatói tevékenység. Ezek kivétel nélkül olyan kérdések, melyeket a hivatásos akadémiai történetírás a 19. század közepétől elintézettnek vélt. Ma viszont éppen ezek megoldatlansága és az újragondolás szükségessége vetődik föl. Erre azonban a történészek többnyire nem hajlandók.- Mi ennek az oka?- Elsősorban az, hogy elméleti kérdésekről van szó, ami a történész empirikus felfogásától meglehetősen távol áll. Az egyetemeken azt tanulják a leendő kutatók, hogy ilyen kérdésekkel nem is szabad foglalkozniuk, mert a historikus feladata nem a spekulálás, hanem a tapasztalati úton, források alapján történő megismerés. Ez azonban véleményem szerint nem más, mint a lényegi kérdések elől való elfutás. Az imént említett szkepszis ugyanis nemcsak a saját szakmámat érinti, hanem a teljes tudományos megismerést, legalábbis a humán- és a társadalomtudományok területét bizonyosan. Az erről való töprengés igen alapos elméleti felkészültséget igényel, olyan eszmefuttatások ismeretét, amelyek alapvetően a filozófia körébe tartoznak.- Kiknek az interpretációi válnak meghatározóvá a múlt fogalmának megformálásában, ha a történészek hangja egyre kevésbé érvényesül?- Elsősorban a kollektív emlékezet hatásával kell számolnunk. Első hallásra talán személytelennek tűnik a fogalom, hiszen az emlékezés alapvetően szubjektív mentális tevékenység, amennyiben csak én emlékezhetek. Ez valóban így van, de az egyéni emlékezetekből - elsősorban a kommunikáció szintjén - mégiscsak kollektív emlékezet jön létre. A kollektív emlékezet merőben más minőségű képet ad a múltról, mint amit a mainstream történettudomány előállít. Egyrészt azért, mert nem kifejezetten racionális megismerés terméke, erősen érzelmi töltésű, másfelől elsősorban orálisan terjed, rituális viselkedésformákon, ceremóniákon (ünnepség, kommemoráció stb.) keresztül hagyományozódik tovább. A kollektív emlékezet ugyanakkor nem totális, vagyis nem fogja át a múlt egészét, mint a történészek történelme, sokkal inkább pontszerű, csak bizonyos témákra, elsősorban a közelmúlt vélt vagy valós, nagy dicsőséghez vagy nagy bukáshoz vezető eseményeire fókuszál. A történészeknek versenyre kell tehát kelniük a kollektív emlékezettel. Erre már a 19. század folyamán is volt példa, amikor a hivatalos tör4