Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 2. szám - HETVEN ÉVE SZÜLETETT GION NÁNDOR - Olasz Sándor: "Három bűnösök": Móricz Zsigmond 1924-1925-ös naplója
A jegyzetanyag lelkiismeretesen fölsorolja napló és regény szöveg szerinti egyezéseit. Többek között a regény egyik kulcsfontosságú mondatát, mely Simonyi Mária tolmácsolásában állítólag így hangzott: „...akkor nem azé a madár, aki elereszti, hanem aki megfogja..." A Pillangó nyitó jelenetében Zsuzsika lepkét fog, elbűvölve nézi a „gyönyörű kis valamit". Ne eriszd el - kiáltott rá Jóska. Hát. Vedd le a fejét. A lány összemarkolta tenyerét, s ránevetett:- Akkor nem tud repülni.- Nem is! Ha egyszer megfogsz valamit, az többet ne repüljön ki a kezedből." Ezek a mondatok visszatérnek a regény végén. A sok konfliktus, viszontagság, kétség és biztonság, remény és reménytelenség után egymásra találó szerelmesek boldogság és fenyegetettség kettősségét élik át; ami történik velük, egyszerre félelmetes és gyönyörű. Kosztolányi aranysárkány metaforájához hasonlóan itt van egy gazdag, sokjelentésű jelkép. Mi a szerelem? Mit jelent szenvedni és boldognak lenni? A regényben egyetemes szintre emelkedik az az emocionális és intellektuális állapot, ami a naplóírót izgatja. Itt jegyzem meg, a napló többnyire regényként, levélregényként vagy dialógusregényként olvasható. Margócsy István említett tanulmányában a szakirodalomban először hívja föl a figyelmet a Míg új a szerelem újszerű, újabb prózatörténeti korok felé mutató narrációjára. Az író ugyanis - a történetmondást megszakítva - sokszor közvetlenül nyilatkozik meg. Noha a regényben rengeteg „igaz", megtörtént esemény van, ez a módszer kirántja a szerzőt „a fikció fogságából, s kelti fel a dokumentáris olvasási ajánlat illúzióját; ugyanakkor persze éppen ennek ellenkezőjét is megelőlegezi: a legszemélyesebb élményfeldolgozás fikcióvá válásának folyamatát prezentálja". Utóbbi folyamatot mutatja be, sokféle árnyalattal kiegészítve, a napló, melynek móriczi változata - miként az előszó is állítja - nehezen határolható el a levélírástól. Naplólevél, levélnapló, s egy jellegzetes találmány, az el nem küldött levél. Aztán váratlanul párbeszédeket, drámába illő szcenikus eljárásokat kapunk, s ez a jelenség is igazolja Balassa Péter vélekedését, mely szerint az életmű nem elbeszélő művészet, hanem drámai jelenetek sora. („... regényei legjobbjai nagyszabású színdarabok. Móricz hatalmas drámaíró, aki nem azonos színdarabjai összességével.") A 20. századi vallomásos, autobiografikus irodalomban nem ritka a régi nagy műfajok (kon- fesszió) lebontására, műfajok vegyítésére való törekvés. Móricz számára a napló „a kibeszélés ön terápiás módszere". Nem visszatekintés, hanem a pillanat tükre - gyakran változó értelmezésekkel és minősítésekkel. A kaotikussá váló időben nem tud, nem akar rendet teremteni. Nem esszéizál, nem tudományoskodik. És itt jön a de. Hiszen a napló, azonkívül, hogy művek előszövege, metaszövegként, önreflexiós eszmefuttatásként is fölfogható, mivel minden az írásnak, a jelen- és jövőbeli megfogalmazásnak van alárendelve. „Én nem akarok magamnak semmit: csak a munkaképességemet és a munkalehetőségemet megmenteni. És abba soha többet nem megyek bele, hogy ebben engem akárki, és még Maga se, korlátozhasson. Az isten engem erre teremtett: és én míg bírom, végzem azt, ami elől kitérni úgyse tudok: az írást." A naplóban két év szaggatott élettörténetét, dialógusnak álcázott óriásmonológokban a megélt életet kapjuk, miközben ez a zaklatott szöveg lépten-nyomon az elbeszélhetőség bonyodalmaiba ütközik. Az írás abszolutizálása ily módon a nyelv abszolutizálása is egyben. Ahogy élet és irodalom szétválaszthatatlanul összebogozódik, úgy fonódik össze a mindennapok nyelve az irodalmival. Az előszóban joggal állapítja meg Cséve Anna, hogy „a naplókból töltődnek föl a kispróza darabjai. Valójában azonban ezek a mondatok is ugyanonnan érkeznek, ahonnan a művekbe. Az élő szó sugárzik szét Simonyi Mária, Holies Janka hétköznapi szavai. .."A naplók olvasója minden bizonnyal fölkapja a fejét, amikor a Móricz-művekre általában jellemző pszichofizikai szemlélet olykor brutálisan közönséges nyelvi megformálásával találja magát szembe. S itt bizony a magyar prózatörténet meglehetősen eltérő periódusai között látunk hidat. Talán érthetővé válik Nádas Péter a legnagyobbaknak kijáró tisztelete Móricz iránt. A nyelvi transzparenciát feltételezők is láthatják, Móricz minden ellenkező híreszteléssel szemben nem egyszerűen eszköznek gondolja a nyelvet. Még bizonyos nyelvkritikai kétely is megérinti: „A szó, leírva, mindig hamis perspektívát ad." Jelezve, hogy ez a hatalmas, különféle lelőhelyekről sziszifuszi munkával összegyűjtött szöveg sem tud mindent elmondani. Pedig a napló 105
