Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 2. szám - HETVEN ÉVE SZÜLETETT GION NÁNDOR - Szuromi Pál: Árnyéklények: Diószegi Balázs művészete és albuma
Szuromi Pál Árnyéklények Diószegi Balázs művészete és albuma Gyakran úgy hisszük: az idősebb kor jóformán fabatkát sem ér. Csak bosszantó ismétlődések, keserves betegségek és reménytelenségek sokasodnak benne. A zseniális Németh László mégse dőlt be e köznapi sirámoknak. Inkább azt tartotta: minket sajnos nem tanítottak meg az öregség természetrajzára. Egyebek közt arra, hogy mit lehet kezdeni az előreszaladt idő felemás, alternatív hozadékaival. És csakugyan: itt van mindjárt az emlékképek dúsgazdag, burjánzó kincsestára. így nincs kizárva, hogy a korosabbak egy részének nem teljesen ismeretlen Diószegi Balázs festőművész neve és karakteres személyisége (1914—1999). Tán egynéhány érdekes, erőteljes képe is felvillan előttünk, nem is szólva a közvetlen, kedélyes Bács-Kiskun megyei rajzszakfelügyelő alakjáról. Szerencsére magam is találkoztam e vérbő, szellemes alkotóval. Hisz ötvennél is többre rúgó egyéni tárlatainak egyikét épp a szegedi Móra Múzeum Kupola Galériájában rendeztük meg (1980). Ámde hol van már a tavalyi, tavalyelőtti és még korábbi időszak? Az óramutatók fergeteges nyargalásával ugyanis lassan már nem is hónapokban vagy években, hanem egyenesen évtizedekben érzékeljük az idő trappolását. Ezért a fiatalabb korosztályoknak már alig-alig jelenthet valamit a Diószegi-jelenség. Igaz, aki türelmesen szétnéz a Halas Galéria állandó kiállításán, az meglehetősen pontos, lakonikus képet alkothat e tehetséges festő művészi eredményeiről. Láthatja a különféle alföldi, paraszti témák változatos, érdekes és expresszív megjelenítését, amik mögött egy konzekvens, szenvedélyes, eredeti arcélű alkotót is felfedezhetünk. Az adott galéria egyébként arról is gondoskodott, hogy az itt szerzett vizuális élmények és motívumok ne vesszenek idő előtt a feledés homályába. Elvégre Szűcs Károly művészettörténész egy takaros, képgazdag albumot készített Diószegi Balázs munkásságáról. Ez egyszerre katalógusnak, könyvnek is felfogható. Ahogy tetszik. Az utolsó magyar parasztfestő. Mi tagadás: nekem e kiemelt, fogalmilag is többszörösen körüljárt alcím nemigen imponál túlságosan. Még akkor sem, ha lényegében tartalmi igazság lakozik mögötte. S akkor sem tetszik, ha eme jelzős szerkezetet a köztiszteletnek örvendő Gajdócsy István alkalmazta egy kiállítási prológusában. Minthogy ezúttal a gondolati hangsúly a tematikai, társadalmi vonzatú elkötelezettségre, egyben az időbeli állhatatosságra kerül. Ezeket persze a világért sem szeretném lebecsülni, dehogy. Csak most éppenséggel a képzőművészeti formateremtés sajátos tájain járunk, ahol mindenekelőtt az alaki, stiláris vívmányok a perdöntőek. Nyilvánvalóan tudja ezt a kötet írója is, mégis a hangzatos, irodalmias alcím mellett döntött. Amint a címlapon szereplő képi látomás sem tartozik az igazán jellegzetes, fontos, erőteljes produkciók közé (Önarckép Tóth Menyhérttel). Habár a kiemelésekben, személyi párosításokban bizonyos tendenciózusság lakozik. 92
