Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 2. szám - HETVEN ÉVE SZÜLETETT GION NÁNDOR - Kántor Lajos: A szégyen éveiből
marad (legalábbis a helyi napilapolvasó), amit Sinkótól látott (rólunk). Nem akarom eltúlozni a dolgot, végül is a „Versenyben a valósággal" (Gondolatok az utóbbi két évtized irodalmáról) c. publicisztikai micsodát én írtam, a felelősséget akkor sem háríthatom át másra, ha a körülményeket tisztázom, az előzményeit leírom. De nem egészen alaptalanul tört ki Erzsiké még ma is görcsös sírásban a Sinkó-ismertetés miatt, az egymondatos csúsztatás okán (a szerző elismerte, hogy volt benne egy kis szadizmus, a Korunk is olyan már, mint az Igazság - és ez utóbbi sajnos nagyjából igaz); tegnap délután a színházban már hallhattam visszhangját, az eredetit, a recenzáltat pontosabban, nem olvasták, engem viszont már minősítettek: na már ez is... (Kitöltheted a pontokat, én még nem teszem.) Most csak röviden az előzményről: elhangzott, a leghivatalosabban, hogy minden belső ember névaláírásos szöveggel jelen kell hogy legyen az ünnepi (áprilisi) számban, rám a két évtized irodalmát osztották; írtam egy irodalompolitikai-irodalomtörténeti eszmefuttatást, (talán) némi tartással, máshol (pl. az Utunkban) simán közölték volna, sőt örömmel. Tőlünk kidobták, tőlem újat követeltek, hozzátéve, hogy sem én nem közölhetek addig, amíg ez nincs meg, sem a lap nem jelenhet meg az én szövegem nélkül. Én ragaszkodtam eredeti szövegemhez, hiszen magyarázatot sem kaptam a kidobásra, s nem láttam biztosítékot az újabb változat közlésére. R. Gy. pártcsoportgyűlést hívatott össze, én szerepeltem a napirenden, mint a feladat megtagadója (előzőleg beszélt bukaresti és helyi illetékesekkel); szerencsére eljött a gyűlésre Szilágyi Pista és Uricaru is (prózaíró, alapszervi titkár), és másként alakult a dolog, mint ahogy egykori barátom eltervezte. Megbélyegzés nem lett, én nem tettem fogadalmat, de mindenki kérlelt, gyűlésen kívül is, ne akarjak mártír lenni, gondoljak a fiaimra stb. stb. Én gondolkoztam a dolgon, végül megírtam egy új szöveget. Ezt ismét felküldték, válaszoltak: ne nézzem őket hülyének, az irodalompolitikáról kell írnom, s én a nacionalizmusról írok. Végül kivettek bő két flekket, így jelent meg az a híg publicisztika, amelyet Sinkó a maga felületes módján recenzált. Talán nem kellene túl nagy ügyet csinálnom belőle, ha nem lehetett volna évtizedek során át látni, hogy a kompromisszumok hová vezetnek. Viszont azt is látnom kell, hogy a nagy ki- és ellenállók sorban elhúzzák a csíkot... És láttam olyan példát is, hogy valakik szöveg megírása nélkül is szerepeltek bizonyos gyűjteményekben, megkérdeztetés nélkül. Másrészt a laikus mit lát ebből? De ismét más oldalról: vajon nem kell-e lehetőség szerint közben végezni a dolgunkat, miképpen én próbáltam és próbálom, nem éppen kényelmesen? Sajnos azt tapasztalom, hogy most az emberek két dologgal foglalkoznak: (napi) taktikai feladatuk a beszerzés, a sorállás, stratégiai elképzelésük, programjuk gyermekeik kijuttatása, hogy aztán (vagy velük együtt) ők is menjenek. Szomorú látvány ez, Miska, hát még közvetlenül benne lenni a dolgokban. Szinte naponta új emberről hallasz ezt-azt, egyre közelebbiekről, és már magadban is kételkedni kezdesz, legalábbis abban, vajon nem te vagy az anakronisztikus jelenség... Most olvastam Lengyel Józsefet az Új Tükörben, az Utolsó erőfeszítést. Nem tudom, biztatásnak vagy újabb szomorúságra okot adó jelnek vegyem. S ha legalább tudná az ember így, ezt közelítő őszinteséggel lejegyezni a gondolatait, ahogy L. J. tette. Az élményeim, így hétköznapian is, talán minden előzőt meghaladók, emberi mélységben (pedig volt már egy-két pillanat, igaz, akkor fiatalabb voltam, rugalmasabb idegileg). No nem folytatom „szomorú levelemet", ahogy Te írtad, minősítetted a tiédet. Egy-két konkrétumról: nem tudok róla, hogy Ivasiucról jelent volna meg monográfia vagy nagy tanulmány. A Stancu-fordítás Cseres-előzményéről nem hallottam eddig. (Stancu-idézetet is kihúztak Korunk-cikkemből, a Beke-utószóból vettem át.) Örülök a Chinezuról írottaknak, jó a könyve, s azt hiszem, tisztességes ember volt. A Harmat Freud- monográfiájáról sem tudtam. Bori Kosztolányi-könyvét még nem láttam, a Thomka kötetét csak futólag. - Elküldtem a bécsi meghívó levelet Bukarestbe, az írószövetségbe, nemigen számítok rá, hogy lesz belőle valami. De rajtam ne múljon. (Különben valószínűleg valutát 69
