Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 2. szám - HETVEN ÉVE SZÜLETETT GION NÁNDOR - Kántor Lajos: A szégyen éveiből

megnyitóra felterjesztettem hát idejében az előre tervezett műsort; Lászlóffy Aladár és Kenéz egy-egy versét mondaná Banner Zoli, Ágoston Bandi és Márkos Berci Prokofjev hegedűszonátáját játssza; tíz nap múltán kaptam a választ, irodalmi része nem lehetséges (Bannerrel van állítólag valami bajuk, de ez csak mellékes, a fő, hogy „egységesíteni kell a galériák megnyitóinak műsorát" - vagyis a szövegeket nem akarják hallani), a zeneit megengedik, de nem maradhat Prokofjev egyedül, kell hazai is; egy nap alatt Ágoston Bandi mozgósította egyik tanítványát, így bekerülhetett Enescu-mű is, a megnyitó látszólag normálisan zajlott le (a makkfalvi Suba Lászlóé, ő Tordán él és szobrászkodik). Sövér Elek emlékkiállítására (négy éve halott) már úgy kértem föl a Pro Camerát (Botár Gerőéket), hogy hazai művet is játsszanak; Schubert mellett tehát Zeno Vancea és Terényi szerepelt volna a repertoárjukban. Három héttel ezelőtt, pontosan április 4-én délben (ismét közvetlenül a vernisszázs előtt, egy nappal) jött a verdikt: zenei műsort nem adhatunk, azaz a „vizionálás" megtörtént... Ez volt, immár élő zene nélkül, a 248. tárlatmegnyitó a Korunk Galériában; az utolsó percben Fodor Urat kértem meg, hogy beszéljen ő is Sövérről; mégse álljak ki egyedül (egy-két, talán érthető szót én is mondtam), majd kazetofonból, műsoron kívül hangzott fel a zene (szöveg előtt a Brandenburgi verseny, utána Mozart Rekviemje; nem én választottam így, de a zenészek, akik segítettek, stílszerűen jártak el). Ezután az első gyűlésen jelentettem be, hogy elfáradtam... Mindenki kérlelt, Rácz fenyegetőzött: súlyos szerkesztőségi szankciót kaphatok. Hiába mondták mások, hogy én ezt önkéntesen csináltam, sőt én is találtam ki, ő fenyegetőzött. Erre mondtam: ha tovább feszítjük a húrt, lehetséges a szerződés (szerkesztőségi) felbontása, bármelyik fél részéről. Ekkor nem folytatta.

Párhuzamosan elkezdődött már egy kellemetlenebb ügy is: közölték, hogy az ünnepi (65. pártévfordulós), áprilisi Korunk-számban minden írástudó szerkesztő aláírt cikkel kell hogy jelen legyen; én a húsz év irodalmát kaptam házi feladatul. Sok gondolkodás után találtam egy megoldást, amelyet úgy éreztem, vállalhatok; a belső szerk.-i kérést is figyelembe vettem, betoldottam egy oldalt (idézeteket), így küldték föl a másokéval együtt Bukarestbe. Visszajött onnan - Pezderka közvetítette az ítéletet, szerintem egyértelműen a másik Sándorét, „barátodét", Koppándiét (csak Nemecsekre való tekintettel nem írom kisbetűvel!): nem jó a szöveg, újat kell írni. Én ezt megtagadtam, állítva, hogy a felküldött bárhol megjelenhet, csak személyes bosszúról, kikészítésről van szó („proces de intentie"), és elmegyek az igazammal bármeddig. Akkor Rácz összehívatott egy gyűlést, amely engem lett volna hivatott erkölcsileg megbélyegezni, kinyírásomat előkészíteni; szerencsére Sz. Julika előrelátó és igen rendes volt, meghívta - hivatalosan - Uricarut mint titkárt és Szilágyi Pistát mint titkárhelyettest, s a gyűlés más jelleget kapott. Itt hangzott el viszont, hogy a Korunk ünnepi száma nem jelenhet meg az én szövegem nélkül, idő pedig nincs a tisztázásra; Rácz elment egy másik gyűlésre, a többiek kérlelni kezdtek, ne makacs- kodjam, nem alkalmas a pillanat. Jegyzőkönyvön kívül a legfőbb érv, hogy gondoljak a gyermekeimre, és miért én legyek pont az, aki feláldozza magát. Az én válaszom, szintén magánhasználatra: így jutottunk ide, így veszélyeztetettek a gyermekeink, mert mindig mindenki azt kérdi magától: miért pontosan én legyek az... Két napi gondolkodás után mégis írtam egy új, egészen más szöveget (némi, okos idézeteket is megtartva azonban) - talán olvasni fogod a Korunk áprilisi számában, ha az „elvtársak" Bukarestben úgy döntenek (Rácz szerint „ez már egészen más" - ami számomra nem nagy kitüntetés). Mindettől függetlenül, illetve fenét függetlenül: nem nyugodtam meg, sőt most kérdem igazán: meg kellett-e tennem, szabad volt-e megtennem? Mások megértenek-e, és én megérthetem-e magam? Persze a szöveg ismerete nélkül erre nehéz válaszolni; a baj az, hogy én a szövegem (az új) ismeretében sem tudok egyértelmű választ. Tudom, persze, hogy nincsenek egyértelmű dolgok. De meddig mehetünk el a kompromisszumokban? Kitől várjuk az

67