Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 12. szám - Kántor Lajos: Konglomerát (Erdély)
- Ekkor villan meg benned valami olyasmi, amit Vörösmarty az „emberméltóság sugarú"-nak nevezett. És egy kifejezetten irodalomtörténeti összevetés a következő évből, szintén G-től, a kolozsvári Ellenzékből:- Közben Linzen túl és mindenütt megy az idő. Magyarországon már egy előtte ismeretlen generáció dalol. Az Auroráék, és főként Vörösmarty, akiből harsonákon át zengenek káprázatos újabb ébresztők. Batsányi még csak költőknek sem tartja őket. Vörösmartyt egyenesen bolondnak nevezi. Vörösmartyt, akinek szirtdallamaiban az ő egykori lírái bujkálnak.- Batsányi? - kapja fel a fejét ifjabbik Sz. Az ő Vörösmarty-apokrifjének a mottója éppen a híres Látó első két sora... Sebestyén türelemre inti nemzedéktársát, a szeminárium rendjének megtartása érdekében. Noha nem vagyunk Berlinben (és 1923-ban), haladjunk a kitűzött cél szerint. Vagyis most ifjú Sz és Sebestyén közös mestere, a tanárként is költő - költőként is tanár? - Sz következik. Valamikor mind a ketten hallgathatták a marianumi, azaz bolyais padokban, hogyan vázolta fel Sz a magyar irodalmi nyelv fejlődését, Vörösmarty megkülönböztetett szerepét. Sebestyénnek közben eszébe jut, hogy Sz huszonévesen írt naplójában már talált egy érdekes utalást, amelynek kifejtésével három évtizeddel később találkozhattak. Érdekes mondat, és pontosan a Petőfi Sándort annyira tisztelő Sz-től: Petőfi is tanult elődeitől; például, hogy Vörösmarty nélkül a Petőfi nyelve más volna, talán élvezhetetlen. Hogy mit szól ehhez az Akadémia Kismagyarban? Komolyan kellene vennie Sz megállapítását, legalábbis abban a már kétségkívül tudományos megfogalmazásban, ahogy az egyetemi jegyzetben áll. Sebestyén a saját régi lejegyzését hitelesnek tudja, ezért meri idézni onnan, noha kissé töredékesen, a katedráról elhangzottak rögzítését. Kicsit száraz, de akadémikus.- Berzsenyinél, Batsányinál a beszédhelyzet személytelen. Ez előfordul a köznapi érintkezésben is, de leggyakrabban a beszédhelyzet személyekhez fűződik. Az első nagy magyar költő, aki el tudja vetni a személytelen intoná- lást, az Vörösmarty. Ez abból következik, hogy költői nyelvének alapegysége a beszédalakzat. Vörösmarty konkrét beszédhelyzetet teremt, honfitársaihoz vagy egy hölgyhöz fordul. A realista költő magatartása ez. Nagyon elvont tartalmú költemény személyes jellegűvé válik. („Hová merült el szép szemed világa?" - Haragszom rád című verse; „Nagy szálka vagy szememben, kisleány"-, „Fogytán van a napod, fogytán van szerencséd"-, „Húzd rá cigány, megittad az árát"-, „Mit csinálnak Magyarhonban? Esznek, isznak és dalolnak"; „Hová lépsz most, gondold meg oh, tudós".) Ezt a személyes hangvételt tanulta meg és vitte tovább Petőfi. A népköltészet tanulmányozása segítette Vörösmartyt a beszédalakzatok ilyen használatához (szembetűnő A puszta csárda). Bár már Csokonainál jelentkezett az ilyen hang (Szegény Zsuzsi a táborozáskor), a természetes, közvetlen lírai nyelv megteremtője Vörösmarty. A lírai kép közvetlen teremtője A puszta csárdában még nem Vörösmarty, de realista lírájában ide jutott el: már maga a költő jelentkezik lírai hősként, a nemzet költőjeként szól. Nem véletlen, hogy Vörösmarty volt az első, aki költőként élt. 70
