Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 12. szám - Kántor Lajos: Konglomerát (Erdély)

A számok. Még nem évszámok. ...52, 63. És a fenyő oldalán egy nyíllal átlőtt szív (aligha akadémikusé, inkább egy unokáé), már-már teljesen beszürkülve a kéregbe. Aztán a 90. De van 987-es is. Amikor Sebestyén fölfedezte, hogy itt a fák kivétel nélkül szigorúan számozottak, ám nem feltétlenül a számsor növekvő rendjében, keresni kezdett. Az ösvényt elhagyva, valahol az apró kövekkel kirakott, kerítés melletti részben a hatszázasokig jutott, majd meglátta azt a 987- est. Később ráakadt az ezren felüliekre, először az 1015-ösre. (Eggyel nagyobb tehát, mint a közeli csúcsmagasság.) Akadnak kivételek. A fiatalabb fák, a láthatóan egész fiatalok, no és persze a csemeték nem viselnek számot a bőrükön. A bodzák, mogyoróbokrok, a vadrózsák (ágai - lásd: Tamási Áron) természetesen számozatlanok, ők nem versenyezhetnek a sokféle fenyővel, a vörös és cseretölggyel, az óriás ezüsthárssal. (Utóbbi otthonról, Kolozsvárról, udvarukról ismerős, Sebestyén a sajátjaként veszi számba.) Meg a berkenyék. A számozás a törzsön történik. Arborétumok törvénye? Járt Sebestyén egy másik arborétumban is, síkvidékiben, a nagy tó közelében, ott számozást nem látott - igaz, nem volt akadémiai környezet, inkább amolyan irodalmi, a főúri utódaként. Ott csak úgy tenyésztek, önmagukra bízva, tehát szabálytalanul (valamikor azonban kertészek gondjaira bízva) a magas kőrisek, a tiszafák, a vérszilva; és ahová annak idején, persze már nem arisztokrata, hanem az írói nyaraló világban többször is visszatért: az a szépségével hivalkodó, nem feledhető himalájai selyemfenyő.

Azért itt, a hegyek (otthonról nézve: dombok) oldalában található arborétum sem tökéletesen szabályos. A felső kerítéshez közel, az erdővel összeérve, a tenyészet összevisszaságában, ahol már alig lehet az „őszi avaron" (már megint az irodalom, irodalomtörténet), a lehullott ágak közt előrehaladni, a fák nincsenek megrendsza- bályozva. A számozok ide nem értek fel, vagy megunták a törvény érvényesítését. Itt a fenyők sem nyújtják előzékenyen világoszöld tenyerüket a sétálónak. Mókus, feketerigó mindenütt számolatlanul ugrál. Ebben semmi meglepő - ha a mókusok már a New York-i ENSZ-palota udvarán sem zavartatják magukat.

A számok, mármint az egymást sűrűn követők Sebestyénnek furcsamód a kisiskolás éveket juttatják eszébe. Fekete posztóra kivarrva kellett viselni az azonosító jelet, és akinek nem volt a karján, a kabátujján a rendszám, azt a szolgálatos tanárnak kötelessége volt hazaküldeni az iskola kapujából. A lázadókat akár többször is egy héten. A madárfüttyöt viszont már akkor sem tudták számozni. Öreg Sz és G biztos nem őriz ilyen emléket. Az még szabad világ volt? A fiatal aligha feledi a maga Szamos-parti iskolájából visszakísértő hülye előírásokat. Hiszen egészen az érettségiig elkísérték.

Ki hinné, hogy itt, a parkerdő közepén is akad olyan, aki képes volt valameny- nyire mentesíteni magát a szabály alól? Egy fenyő. Sebestyén ráakad a 649-es faegyedre; az egyik épületfalhoz közel nőtt ki a földből (ifjúkorában majdnem ráépítették a házat?), s mivel nem volt más lehetősége, fogta magát, vett egy kanyart, 45 fokos szögben elhajolt, onnan emelkedett dúsan, látszólag egészségesen, egyenesen az égnek.

Megszámláltatott fák? Valahonnan visszacseng, ez is visszacseng; igen, Sebestyén ifjú kritikus korából, egy dráma címe. Ennél persze jóval korábbi volt a Megszámláltattál... És híjával találtattál... De most nem szaggattatol (újra) dara67