Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 12. szám - Szabó József: Reflektorfényben Az ember tragédiája
színpadon, bele-beleszőve érzékletesen, láthatóan és jelképteremtő erővel a dráma szövetébe. A színpadi oratórium művészi szabadságot adott nekem, hogy meghívjam a színpadra a Költőt is. A halhatatlan Madách Imre mint hiteles történelmi személy - költőként és rendezőként - a híd szerepét töltötte be a színpad és a nézőtér, a múlt és a jelen, a láthatatlan és a látható valóság, a véges és a végtelen között. Madách úgy jelent meg előadásunkban, amint képeiről ismerjük, ahogy álmaimban gyakran engem is megkísértett. És amikor a színpadra lépett, magával hozta Az ember tragédiája friss kéziratát, amelynek utolsó sorain még meg sem száradt a tinta. És bemutatkozásképpen azt mondta: „Az Ember Tragédiája, drámai költemény. Kezdtem 1859. február 17-én, végeztem 1860. március 26-án." És olvasni kezdte nagy gyermeki rácsodálkozással: „Első szín. A mennyekben. Az Úr dicstől környezetten trónján..." Szavai nyomán lassan, álomszerűén benépesült az üres tér színészekkel. És elkezdődött a valóság és a képzelet színpadán a játék. A színészek azt cselekedték, amit O, a Költő kért tőlük, és mélyes-mélyen hittek a költő szavában. A nézők is hittek a színészek szavában, mert szavuk a költő szava volt. A költő szava pedig Isten szava. Megvalósult a Színháznak az a ritka pillanata, amikor mindnyájunkat megérint az élet csodája: a költészet varázsa. A színpadon Madách Imre szervesen részt vett a színpadi játékban. Meghökkentő vízióit, abszurd történelmi látomásait - amelyeket hiábavaló erőlködés a színpad élettelen vásznaira felfesteni - ő maga vetítette fel minden néző képzeletének egére. És mert - Benedek Marcell felfedezése szerint - „Lucifer mondja el azt, amit Madách tudott a világról, és Ádám cselekszi és szenvedi azt, amit Madách e tudás ellenére is cselekedett és szenvedett", a mi színpadunkon Madách kétség és remény közt vergődve, olykor Luciferrel azonosult, olykor Adámmal, de mindvégig következetesen a Mű transzcendens világával: a Föld és az Ég Szellemével. (Madách Imrét a neves erdélyi színész, az anyai ágon Ady-rokon Czikéli László keltette életre, adys lelkesedéssel azonosulva a Vulkán-lelkű költővel.) A színpad közepén, kiemelt kis színpadon folyt Adám-Éva-Lucifer szenvedélyes szellemi küzdelme három kitűnő, akkor fiatal színész (Miske László, Csíky Ibolya és Varga Vilmos) előadásában. Szereposztásomban tudatosan törekedtem arra is, hogy a férfi színészek Madách életkorában legyenek, krisztusi életkorban, amikor a gondolkodó, a jövő titkait kereső férfiak tudatában a legszenvedélyesebben merül fel a filozófia fő kérdése: „Mi végre vagyunk a világon?" A színpad mélyén, szemben a nézőtéren ülő közönséggel, mint egy többszintes lelátón, a nagy létszámú váradi színház teljes társulata foglalt helyet. És a zenekar. A férfiak szmokingot, a nők estélyi ruhát viseltek. Jeles színészek és zenészek alkották az előadás modern kórusát. A kórus rendeltetése szerint kiemelte, aláhúzta, idézőjelbe tette a drámai költemény legfontosabb sorait, igéit. Olykor stilizált artisztikus mozdulatokkal is felerősítette a játékot. Közülük lépett elő egy-egy szereplő, belőlük verbuválódott a Nép: a Kislelkű Tömeg. De ők voltak az előadás nézői is a színpad lépcsősen emelkedő síkján. Az előttük lejátszódó modem misztériumdrámát - Ádám- Éva-Lucifer szellemi viadalát - érzékenyen átélték, akárcsak a színházteremben ülő nézők. A nézőtér és a színpad homályában ülő közönség figyelme nem csökkent, inkább gazdagodott. A gondolat gondolatot gerjesztett, a tűz tüzet táplált. A színpad jobb és bal oldalán, a Tudás és Hatalom jelképes fája alatt öt-öt emberméretű varázsdoboz sorakozott fel. A nyitható-csukható, forgóajtós óriásdobozokban 60
