Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 12. szám - Füzi László: Megérkezés: III. rész
1. Bármennyit is olvastam az engem körülvevő világról, s bármennyire is ideiglenesnek éreztem azt a világot, amelyikben akkor benne éltem, nem tudok mást mondani, csak azt, hogy a magam, a magunk helyét ideiglenesnek éreztem, azt a világot, amelyikben a mi életünk zajlott, egyetlen pillanatig sem éreztem annak. Talán még akkor sem, amikor már megéreztem valamit az akkori világ működésképtelenségéből . Mintha más lett volna annak a belátása, hogy az adott rendszer sokáig már nem működhet, s más annak a kérdésnek a feltevése, hogy mi lesz azután, ha a számunkra adott rendszer már nem működik. Történelmi tapasztalatlanságunk formálta ezt a jelenséget, magammal kapcsolatban legalábbis így gondolom ezt. Soha nem láttam, mondjuk, koalíciós alapon működő rendszert, a vezetők leváltásáról csak beszéltünk, de elképzelni sem tudtuk azt, hogy valakit nem fölülről hívnak vissza, hanem a teljes vezetésnek kell távoznia egy választási vereség után. Elképzelni sem tudtam ezt, mert addig még nem találkoztam vele. A nyolcvanas években aztán napirendre kerül majd a „párt", az egyedüli párt feladata, az, hogy ez az egy párt az egész társadalmat képviseli, s megteremti önmaga ellenzékét is, mondták, aztán előkerült az egypártrendszer-többpártrendszer kérdése is, de igencsak az általánosságok szintjén. A nyolcvanas évek végén aztán összeomlik majd a rendszer, de nem az ideológiai-politikai támadások következtében, hanem azért, mert felélte a maga működésének kereteit, már nem tudta önmagát tovább finanszírozni. Az összeomlást láttam, de akkor sem tudtam, hogy mit és hogyan kellene lépni, megismétlem magam, ebben nem volt tapasztalatom. 2. Egerben, a nyolcvanas évek elején, számunkra minden ideiglenes volt. Munkánk volt, s egyedül a munka kapcsolt bennünket a világhoz, mindaz, amit a világgal kapcsolatot teremtő közegként szoktak említeni, rokonság, szélesebb baráti kör, az adott tér ismerete, számunkra csak hiányként létezett. Ha tudtunk, természetesen „mentünk" haza, Szentmiklósra, Pécsre, igaz, csak a nagyobb ünnepekkor, akkor még szombaton is dolgoztunk, hétvégére nem utazhattunk el. Vonattal utaztunk mindig, Egerből föl Pestre, Pestről aztán haza, Győrben már nem szálltunk át a Petőházán is megálló személy- vagy sebesvonatra, hanem gyorsvonattal mentünk hazáig, a szentmiklósi nagyállomáson szálltunk le, apám elénk jött biciklivel, csomagjainkat arra raktuk, aztán toltuk a biciklit, amíg haza nem értünk. Amíg ketten voltunk, mindig, minden úton igazoltattak bennünket. Hiába lehetett akkor már valamivel szabadabban utazni, mint korábban, hiába tűnt egyre fölöslegesebbnek a Nyugattal kapcsolatos konfrontáció fenntartása, a „nyomozó" Győrben mégiscsak felszállt a vonatra, s próbálta megállapítani, ki 29
