Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 12. szám - Füzi László: Megérkezés: III. rész
hogy rengeteg történet, számtalan megfigyelés tűnt el azzal, hogy mindenki őrizte a maga és a család történeteit is. Valamikor, amikor először olvastam Veres Péter könyvét az Alföld parasztságáról, azt hittem, hogy mindaz, amit az alföldi parasztok életének, gondolkodásának ridegségéről leírt, sajátos alföldi vonás. Nem, most már azt gondolom, hogy ez a fajta ridegség a parasztság egyetemleges vonása. Le kell írnom, szüleim élettörténetéről, az általuk megélt szerepekről (családfenntartás, munka, a közösségbe való beleilleszkedés) szinte semmit nem tudok. Talán több történet őrződött meg a nagyszüleim, s az ő szüleik nemzedékének életéről, mint amennyi a szüléimről számomra, s az ő nemzedékük életéről a következő nemzedék számára megőrződött. Két fontos mondat él bennem, két különböző helyen és különböző időben elhangzott mondat. Az egyik mondatot a nagyszüleimék szomszédjában élő Irén néném mondta, telefonba. A Te anyukádnak a Meszes Laci volt kinézve, majd amikor a beállt csöndben érezhette a megdöbbenésemet, a telefon másik oldalán is érezhető megdöbbenésemet meghallotta valami titokzatos érzékkel, akkor hozzátette: Igaz, te erről nem tudhatsz semmit. Annyit azért elmondott, hogy a Meszes Laci, akinek a családját jól ismertem, szüleit is, és testvéreit is, a nagyszüleim utcájára merőleges Mátra utcában laktak, fiúgyermekeik anyám testvérének voltak a barátai, nem jött vissza a háborúból. Beleborzongtam az elhangzott mondatba, talán az, ami mögötte van, magyarázza szüleim állandó vitatkozását, a köztük szinte mindig ott lévő feszültséget. A másik mondatot húgom mondta, s csak annyit tartalmazott, hogy amikor az akkor még legény apámat a háború végén el akarták vinni leventének, megszökött. Mikor, hogyan? Egyik mondat tartalma után sem nyomoztam. Azon, amire a figyelmem irányul, már nem segítene sem az, hogy tudom, a paraszti előrelátó gondolkodás kit nézett ki leendő anyám férjének, s hogy apám, a leendő apám hogyan szökött meg, amikor leventeként Nyugatra akarták vinni. Encjuist családjának tagjai többet beszéltek saját belső életükről, mint amennyit mi beszéltünk a miénkről. Igaz, az anyja tanítónő volt, ha tetszik, értelmiségi, de az is igaz, hogy messze font északon, Stockholmtól ezer kilométerre egy apró, magára hagyott faluban éltek. A szerző egy álom leírásával, igaz, egy rossz álom leírásával kezdi a maga könyvét, Hugo Hedman azt álmodta, hogy kidőlt három fenyő, de nem vágás közben, azon a télen három férfi halt meg a faluban. Az egyik férfi Enquist apja volt, s az álmot, Hugo Hedman álmát nem az anya meséli el a gyermeknek, hanem valaki, szinte suttogóra fogott hangon. A közösség ott is őrizte a maga történeteit. Per Olov Enquist szabaddá tette magát önéletrajza megírásakor. Felszabadította magát, életét a mű szolgálójává tette, könyve olvasásakor érezhető, hogy az életéhez tapadó történetek önállóvá válnak, irodalommá lényegülnek át. Én soha nem tudtam szabaddá tenni magamat. Nem tudtam elszakadni a rajtam ülő kényszerektől, életemet, a történeteimet nem tudtam művek részévé tenni. Valamikor azt éreztem, hogy az élet minden megélt perce fontosabb, mint a mű. Ma már akár azt is mondhatnám, hogy a mű fontosabb, mint az élet, de az élettől a műig vezető határvonalat nem tudom, s nem is akarom átélni. 28
