Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 12. szám - Buda Ferenc: A Világ folytatása

dom: vonzalom, sőt egy bizonyosfajta vágyódás ébredt akkor bennem Budapest iránt. Ebben - az elemi rácsodálkozáson túl - nyilván az a mindnyájunk tudatába beépült történelmi körülmény, az a természetesnek s egészségesnek aligha tekinthető országállapot is éreztethette a maga hatását, hogy nálunk Trianon óta jóformán minden a fővárosban összpontosult, mindennek az volt a közepe. Budapest iránt érzett akkori vonzalmam azóta jócskán alábbhagyott, sőt - miért is tagadnám el - némi idegenkedéssel vegyült bennem. Itt most nem látom helyét, hogy ennek okait kellő részletességgel és lehető tárgyilagossággal sorra vegyem. Más-más tekintetben ugyan, de sokat változtunk azóta: a Város is - meg persze magam is.

Siófokra érkezvén első utunk a szabad strandra vezetett. Sokan tanyáztak - ki gyékénylapon, ki egy szál takaróra telepedve - a lapályos tópart szétporladt kagylók parányi törmelékétől csillámló, fakón világos, meleg fövenyén, jó néhá- nyan pedig már nyakig vagy derékig merülve benn lubickoltak az alig fodrozódó vízben. Na, lássuk hát, ugyan milyen is ez a Balaton! Kevés cókmókunkat egyikünk leterített pokrócára dobva a másikkal letakartuk, s hamar belegázoltunk mi is a vízbe. Kellemes volt, már-már langyos, és ahogy korábban hallottunk meg persze olvastunk róla: valóban szinte selymes tapintású. Lubickolásra a legalkalmasabb. Igen ám, de sehogy sem akar mélyülni! Benn járunk már vagy ötven méternyire a parttól, s alig ér combközépig! Hogy lehet ebben úszni? Lábolunk tovább. Na, itt már a derekunkat mossa, van tán egy méternyi is. Gyerünk még odébb, befelé! Végre valami száz méter gyaloglás után nyakunkig emelkedik a víz szintje, ebben már lehet akár úszkálni is.

Csakhamar ráuntunk a sekély vízre, ráadásul ilyen messziről alig lehetett odáig látni, ahol a holmijainkat hagytuk. Nem mintha túlságosan csalogató érték kínálkozna azon a kopott pokrócon (főleg valami igényesebb tolvaj számára; akkoriban különben sem loptak annyit, mint mostanság; talán azért, mert nem volt annyi ellopnivaló), de azért mégse kínáljuk már oda, amink van! Visszacaplattunk a partra, ott a törülköző helyett a tűző nap s a forró homok hevét igénybe véve megszárítkoztunk, majd elindultunk a hajóállomásra. Tudtuk, hogy az északi part mentén meredekebben mélyül a Balaton medre, rövidebb úton találunk alkalmas úszóvízre. Kinéztünk hát magunknak egy Tihanyba induló járatot, s előbb a hajójegyért, majd a feljutás végett sorban állván elhelyezkedtünk a hajó orrában, a korlát mellett. Odalent hamarosan felmordult az öreg motor, fönn elol- dozták a kikötőtuskóról a kötelet, s dohogva-zúgva megindultunk rézsűt nyugati irányba, a túlpart felé.

Életem azon percei közé tartozik ez az indulás, amelynek színeit, hangjait, szagait-illatait, sőt még a hőmérsékleteit is híven megőrizte az emlékezetem: az égbolt azúrkék s a víztükör türkizben játszó színét, a Tihanyi-félszigetnek az opálos, enyhe párából mind élesebben előbontakozó körvonalait, a kipufogóból ütemes léketekben előtóduló olajfüst szagát, s azt a lengén üde vízillatot, amelynek mélyén ezüstpikkelyes halak úszkálnak, s amit csakis a Balatonnál lehet megtapasztalni. Ezt egészítette ki a vígan sugárzó Nap s a felforrósodott hajófedélzet egy tőről fakadó, de mégis kétféle heve, meg a menetszél arcot simogató, enyhe hűvössége. S hogy még valami egyébbel is tetéződjék az élmény: amint

14