Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 12. szám - Buda Ferenc: A Világ folytatása

a hajó vagy tizenöt-húsz méternyire eltávolodott a mólótól, egy ki tudja hol elhelyezett, láthatatlan hangszóróból felhangzott Puccini Toscájából Cavaradossi Levél-áriája. Kissé furcsa volt ugyan az épp delelőt közelítő Nap sugárözönében hallani, ahogyan az énekes - alighanem Udvardy Tibor, ugyanis magyarul szólt a szöveg - belekezdett a sokszor hallott, jól ismert recitativóba: „Tiszta, csillagos égbolt, csupa illat a kiskert, az ajtó halkan nyílik..." Ám a szenvedélyes, nagyívű dallam szárnyalása a tiszta víztükör fölött nyomban elfeledtette a napszakbeli eltérés - hogy úgy mondjam: kiáltó - ellentmondását.

(Korszakjelzőként kell itt közbeszúmom: abban az időben a köznapi, sőt napközbeni fogyasztásra szánt zene kínálata nem szűkült le az akkori idők - nevezzük talán mai szóval így: - úgynevezett popzene műfajaira. Ez utóbbiakat legfőképp a hazai, valamint a szocialista országokból származó tánczene, magyar operettek és szovjet daljátékok betétdalai képviselték; mindehhez járult még a magyar nóta s a politikai mozgalmi dalok bőséges, kifogyhatatlan választéka. A tömegízlés pallérozása céljából azonban a komolyzene bizonyos - könnyebben emészthető- nek ítélt - darabjait is a szó szoros értelmében kivitték az utcára, s a köztereken felállított hangszórók jóvoltából így gyakorta hallhattunk jártunkban-keltünkben egy-egy operaáriát, Csajkovszkij-, Smetana-, Erkel- vagy Kodály-művet, és így tovább. Megírtam előző könyvem egyik fejezetében magam is, minként fújta ki fejemből a hirtelen jött kamaszkori depresszió felhőit Liszt Ferenc Les Préludes-je egy kudarcos csalódással végződő sportorvosi vizsgálat után hazafelé vánszorgó- ban a debreceni Piac utcán.)

Tihanyban legelőbb is tettünk egy jókora sétát a félszigeten. Bejártuk jóformán minden valamirevaló zegét-zugát: végigballagtunk a falun, megnéztük az apátsági templomot, nem hagytuk ki persze a maga csendességében mélázó belső tavat sem, végül fordultunk egyet az éjszakai szállásul jó előre kiszemelt, s akkortájt meglehetősen elhanyagolt állapotban éktelenkedő barátlakásokban is. Közben valahol egy negyedórára megállapodva bizonyára könnyítettünk a magunkkal vitt élelemtartalékon, majd lehúztunk rá egy-egy korsó sört is, ám hogy mindez hol történt, nem tudom, s nem is fontos.

Aztán leereszkedtünk a félsziget keleti karéja melletti szabad strandhoz. Itt már nem kellett száz métereket kutyagolni egy kis úszás kedvéért: a parttól 15-20 méternyire már úszni lehetett, sőt úszni kellett, de legalábbis - akár a pólósok - taposni a vizet, különben elnyelt volna a Balaton. Kora délutántól a kései napszálltáig szinte megszakítás nélkül benn voltunk a tóban. Közben könnyű szél kerekedett. Hogy milyen irányból, arra már nem emlékszem, ám arra igen, hogy könnyű voltában is jól megmozgatta a vizet, s a partnak verődő hullámok visz- szafelé jövet megkétszereződve mutatták: ez itt bizony nem a debreceni uszoda csendes, biztonságos vize! Mindenesetre mi élveztük a küszködést a szakadatlan hullámveréssel, az sem igen zavart, ha egy-egy váratlanul jött víztömeg maga alá gyűrve elborított bennünket.

így aztán estére igencsak kimerültén kecmeregtünk elő a vízből. Egy kis szusszanás meg szárítkozás után felóvakodtunk a barátlakásokhoz. Amekkora tömeg tíz-húsz évvel később ellepte a Balatont üdülési szezonban, annál jóval gyérebben tanyáztak az ötvenes évek nyarain arrafelé. Főleg szakszervezeti

15