Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 12. szám - Buda Ferenc: A Világ folytatása

említem: egy alkalommal, valamikor a nyolcvanas évek második felében, a Kapuvárhoz közeli Mihályiba utaztam egy nemzetközi műfordító táborba. Győrt elhagyván gyanakvó tekintetű, civil ruhás nyomozók járták végig az utasfülkéket, s mindenkit igazoltattak meg kifaggattak úti célja felől. Ma már az ilyesmi hihetetlenül, sőt nevetségesen hangzik, akkor azonban nem volt kedvünk ezen kacagni. Efféle - sőt ennél jóval alaposabb - vegzálásnak persze napjainkban is alávetik a jámbor halandókat, ám evégett Sopronnál, Bajánál, Bécsnél valamelyest távolabbra, mondjuk Amerikába, de legalábbis Izraelbe kell beutazási engedélyt igényelnie. No de térjünk vissza a Balatonhoz: oda ilyesmire még akkor sem volt szükség.

Kirándulásom várható költségeire Anyám adta a pénzt. A pontos összegre már nem emlékszem, de túl sok nem lehetett: félárú jeggyel utaztam, útravaló élelmet hazulról vittünk - Anyám annyit csomagolt, hogy bőven elég volt kettőnknek is -, egyébre pedig alig néhány forintot meg fillért adtunk ki az egész út során.

Azon a nyáron egyébként - az előzőtől eltérően, amikor három hétig egy fatelepen dolgoztam, s nap mint nap irdatlan mennyiségű fűrészelt fenyőárut mozgattam meg a négy főből álló diákbrigád egyik tagjaként - nem szegődtem el semmilyen pénzkereső munkára. Minthogy azonban restelltem volna ingyen élni a szüleim nyakán, a hasznot hajtó kerti teendők néhánya - főleg a vízhordás meg az öntözés - viszont kedvemre volt, amikor csak tehettem, ezekből igyekeztem kellőképp s alaposan kivenni a részem. (Ha már a kereset szóba került, itt jegyzem meg közbevetőleg azt is, hogy legelső szerzői honoráriumom ugyancsak 1955- ben, utolsó gimnáziumi tanévem vége felé ütötte a markom: közreadott három versemért - ha jól emlékszem - valami 120-130 forintot fizetett az Alföld.)

Akként maradt meg bennem, s nem hinném, hogy tévedek: a késő este induló éjszakai személyvonatra ültünk fel Tibi barátommal Debrecenben. Kora délelőtt volt ugyanis, amikor végre leszálltunk a siófoki állomáson. Ragyogó, napsugaras idő, de még szinte reggel. Márpedig ebben a korai időpontban csakis úgy érkezhettünk meg a Balatonhoz, ha már előző nap elindultunk hazulról.

Közbül persze ki ne maradjanak az átszállás kékesszürkén ellebegő, halvány képei. A hajnali körút. (Vagy inkább: Körúti hajnal..?) A hatos - de lehet, hogy a négyes - villamoson a Déli pályaudvar felé haladva Lenin, Marx, Szent István meg Jászai Mari s IV. Béla királyunk Margit leánya - igaz: csak úgy magában, Szent nélkül - egyvégtében elrendeződve. Am ez a kissé bizarrul összeválogatott sorrend csupán most vág így az eszembe: 56 esztendővel utóbb, 2011-ben. Akkor - éppúgy, mint alig több mint egy évvel korábban, amidőn első ízben tettem lábam a főváros kopott aszfaltjára s megviselt kockaköveire - inkább a számomra szokatlan arányokon és méreteken, a zsúfoltság és tágasság harsány együtthang- zásán, a számomra szédületesnek tetsző utcai forgalmon ámuldoztam. Bizony, még azon is, hogy a pesti villamosok mennyivel sebesebben haladnak, mint a mieink odahaza, Debrecenben. Leginkább azonban az gondolkodtatott el, hogy micsoda elképesztő mennyiségű munka révén jött létre, alakult ki mindaz, ami a szemem elé tárul, hány meg hány kéz dolgozhatott rajta, hogy a körúti paloták utolsó téglájáig, a közutak takarosán beillesztett utolsó bazaltkockájáig s a villamossíneket rögzítő utolsó csavarig minden a helyére kerüljön. Nem taga13