Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 12. szám - Buda Ferenc: A Világ folytatása

huszadik század ötödik évtizede 1951-gyel kezdődött, a valódi, a pontos közép kerek egy esztendővel később, 1956-ban következett el. Itt most azt is csupán futólag érdemes megjegyeznünk, hogy történelmi, s főként politikai értelemben inkább csak az évtized 56 őszéig tartó, első szakaszát szokás „ötvenes évek" gyanánt emlegetni. Lám, amiképp - József Attilát idézve - „a költészet logika, / de nem tudomány", azonképpen a történetírás - ha igaz - tudomány ugyan, de nem matematika.)

Szóval: 55 nyara. Életem megelőző éveit taglaló könyvem vége felé bizonytalankodva jegyzem meg: nem emlékszem rá pontosan, mikor kellett felvételiznem az egyetemre, még arra sem igazán, hogy tanév vége után-e, vagy már annak előtte. A józan ész azt súgta és súgja ugyan, hogy utána, most azonban a bizonyosság végett meg is tekinthetem dobozaim egyikéből előkerült egyetemi leckekönyvem 4. oldalán: július 6. napján volt a felvételi. Hogy miként ment végbe, itt azt nincs miért elismételnem; a részletek amúgy is rég homályba merültek már azóta. Az ötvenes évekre jellemző módon szakmai vizsgálódás helyett inkább politikai szempontokhoz igazodva próbáltak körbetapogatni, ám fogást akkor még nem találván - s valószínűleg nem is igen keresvén - rajtam, simán, hogy úgy mondjam, csont nélkül befogadtak a hallgatók sorába. így lettem attól a naptól fogva több mint másfél esztendőn át egyhúztomban egyetemi polgár.

Egyelőre azonban - ha mindössze néhány héttel is - a tanévkezdet még odébb van. Javában tart a nyári vakáció, s én a társadalmi állásomban bekövetkezett minőségi változást azzal teszem még emlékezetesebbé, hogy Pataki Tibor barátom társaságában elutazom a Balatonra.

Manapság aligha számítana rendkívülinek egy ilyen röpke kiruccanás. Hisz még egy távolabbra, határokon túlra szóló út sem sorolható igazán a ritkaságok közé. (Azokról nem is szólva, akiket a jobb megélhetés célja visz mind nagyobb számban külországokba.) Számomra azonban akkor ez igen nagy dolog volt. (Persze: a világ is nagyot fordult, módfelett megváltozott azóta. Gondoljunk csak bele: 55 nyarától máig, amikor ezeket a sorokat írom, ugyanannyi idő telt el, mint a 19. század utolsó előtti esztendejétől 1955-ig!) Leszámítva a szomszédos Alsó-Józsára, Mikepércsre s Apám szabolcsi szülőfalujába megtett, nem épp gyakori látogatásokat, gyerekkoromban szinte ki sem mozdultam Debrecenből. Ha egy mai fiatalnak mesélném, első szóra talán el sem hinné: kevés híján tizennyolc éves voltam már, amikor életemben először Budapesten jártam. Afféle mikroszociológiai tanulmányt lehetne kerekíteni belőle, hogy vajon miért alakult ez így. A legfőbb ok hosszú időn át minden bizonnyal a tartós pénzszűke volt. Annak időleges enyhültekor meg persze a fölös kiadásoktól való ösztönös vagy nagyon is meggondolt húzódozás: minek pénzt vesztegetni olyasmire, amire nem feltétlenül muszáj! Azt a körülményt is hiba volna említés nélkül hagynom, hogy az országon belüli utazásnak voltak ám egyéb korlátái is: nyugati és déli határaink nyomós indok és hatósági engedély nélküli megközelítése például a politikai bűnelkövetés akkoriban eléggé tágan értelmezett kategóriájába soroltatott s - hadd ne hagyjam már ki az olcsón kínálkozó kínrím lehetőségét - többnyire meg is toroltatott. Ez az állapot aztán - persze, többé-kevésbé felpuhulva - fennmaradt egészen a vasfüggöny felszámolásáig. Velem megesett, példaként

12