Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 12. szám - Buda Ferenc: A Világ folytatása

lakókat, mégpedig politikai tömeggyűlésre. Emlékezetem ennek a hamarosan pártbizalmivá előléptetett füstkovácsnak a tüzes felszólalásából őrizte meg azt a mondattöredéket, amelyben Délkelet-Ázsia államainak nevét egybeöltve az Indokenéziát lerohanó gaz imperalistáknak címzett vad fenyegetéseit harsogta bele a világba. De lépjünk odébb.

Az 5. számú házat az eddigiektől eltérően emeletesre építették. Ebből következően többen is laktak benne, ám közülük csak kevésre emlékszem. Legjobban talán Magyariékra. Magyari bácsi pénzügyőr volt, magyarán finánc. Egyszer- kétszer láttam is zöld egyenruhájában, hallgatagon, de az arcát nem tudnám felidézni. Magyari néniét igen: kedves, barátságos asszony volt, szép, szabályos arcú. Egy fiút s egy lányt neveltek fel. Vilmos - miután az egyetem bölcsészkarán elvégezte a magyar-történelem szakot - újságíró lett a megyei lapnál, számításom szerint 80 felé jár, s mint nemrég megtudtam, néhány éve ki is tüntették. Húga, Márta emlékezetem szerint 56 táján külföldre távozott, de arról, hogy mi lett belőle s mi van vele, semmi hírem nincs. Arra emlékszem még, hogy diákkorukban - bár egyikük sem nőtt épp öles termetűre - mindketten atletizáltak; Mártát éppenséggel gátfutni láttam egyszer - 55-ben? 56-ban? - a DEAC-pályán.

Mi volt, ki lakott még a Bem tér innenső oldalán? (Hogy a túlsón kik laktak, arról például ma már fogalmam sincs.) Na igen: nyomban az 5. szám után - illetve előtt - Zöldi Sándor bácsi tenyérnyi cukrászdája. Akkora volt, hogy beülni nem lehetett, így Zöldi bácsi az utcán át árulta a krémest, a minyont, továbbá nyaranta a citrom-, málna-, eper-, barack-, csokoládé-, vanília- és puncsízű fagylaltot. (Azt hiszem, a teljes választékot elsoroltam.) Utóbb a cukrászda odébb költözött vagy száz méterrel a Péterfia utca túloldalára, tán két háznyira az Ajtó utca saroktól, a gyógyszertár mellé. (Ma már se egyik, se másik.)

A kisposta. Ez az egykori Sörház (ma - tudtommal - megint az) kapubejáratából nyílott jobbra felfelé. Rittinger néni vezette ezt a parányi postahivatalt, bélyegért, borítékért, levelezőlapért ide jártunk hozzá, s az odahaza megírt lapokat, leveleket is itt csúsztattuk be a piros postaláda titokzatos belsejébe. Volt egy fia is Rittinger néninek, Jancsi, kissé sápadt, de nyúlánk, eleven, vékony csontú fiú, nagyjából velem egykorú, nem tudom, mi lehet vele. A Sörház boltíves, hatalmas pincéjében egyébként valamikor 44 nyarán jártam egyszer, mégpedig sokadma- gammal: akkoriban bombázták Debrecent.

Most már csak Tóthék következnének a 3. szám alatt (vagy 2? lehet, hogy eltévesztettem?), de róluk már esett szó a másik könyvben. Laktak azonban ott Tóthék rajtuk kívül is: Tóth mémökék. Tóth Feri bácsival voltak atyafiságban, de velük nem barátkoztunk, köszönő viszonyban sem voltunk velük. Ők sem a legtöbb szomszéddal.

Végül a sarkon a laktanya, a Honvéd utcai. Arról azonban most nincs mit mondanom: ott nem laktak ismerőseink.

Egy nyár az évtized közepén

A szóban forgó évtized a sokat emlegetett ötvenes évek, a nyár pedig 1955 nyara. (Ne akadjunk fönn azon az időszámításbeli apróságon, hogy mivel a

11