Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 12. szám - Buda Ferenc: A Világ folytatása
Elindulván az ellenkező irányba, a 6. szám alatt legelőször is Lakatosékat kell megemlítenem. Ok a zárt kapubejárattól jobbra lévő, magasföldszintes, utcára néző lakásban laktak. A Lakatos gyerekek négyen voltak testvérek. Éva már meglehetősen kinőtt három öccse, Laci, Miklós meg Pisti közül. (Itt ki kell térnem a két középső fiú rendhagyó elnevezésére: Lacit az apja után Józsefnek keresztelték, de - talán azért, mert László volt a második neve - mindenki Lacinak hívta. Miklóst viszont - annak ellenére, hogy volt egy nála még kisebb gyerek a családban - széltiben csak Öcsinek. Hát - van ilyen.) Néha játszani csak a velem nagyjából egykorú Miklóssal szoktam; Laci ritkán ereszkedett le hozzánk, Pisti meg a mi szemünkben volt tökmagjankó. Lakatos néni viszont utóbb Anyámmal dolgozott évekig egyazon munkahelyen: a fürdőben. A kapubejárat ellenkező oldalán volt Kovássy Kálmán bácsi lakása. Hozzá nem a kapu alól, hanem az udvar felől lehetett bemenni. Kálmán bácsi - takaros fehér szakállú, finom, sápadtas arcú idős úr (leginkább Benedek Elekre emlékeztetett, s én akkor igen öregnek láttam) - mint okleveles erdőmémök valaha, még az első világháború előtt erdőfelügyelőként szolgált az Északkeleti-Kárpátok területén. Pártában maradt, s fél lábára sánta házvezetőnőjével - Erzsiké nénivel - s Szepi nevű, rozsdabarna magyar vizslájával lakott egy fedél alatt ebben a kopottas debreceni házban. Hogy mióta, azt nem tudtam meg, de alighanem nyugdíjazásától fogva; az pedig szívbetegsége miatt a szokottnál korábban történhetett. Szépít - aki szintúgy nem lehetett már egészen fiatal, s ezért ideje jelentős részét a tűzhely melletti lapos kosárban töltötte - napi rendszerességgel kivitte az utcára sétálni. Ilyenkor, ha találkoztunk, kölcsönösen köszöntünk egymásnak. (Mármint Kálmán bácsi meg én.) Bizonyos idő múltán nemegyszer szívesen megengedte, hogy szobájába lépve darabról darabra végigcsodáljam pompás trófeagyűjteményét. Ezek hordozóit még fiatalkorában ő maga ejtette el Nagy-Magyarország legváltozatosabb területein, de főként a Kárpátokban. A szoba mindegyik falát beborították a szebbnél szebb szarvas- és őzagancsok, dámlapátok, zergekam- pók, hatalmas ívű, félelmetes vadkanagyarak. Különleges ritkaságként még egy pár úgynevezett parókás őzagancsot is őrzött gondosan egy üvegbura oltalma alatt. Kész múzeum volt a szobája. Sejtelmem sincs róla, hová kerülhetett ez a példásan rendben tartott gyűjtemény Kálmán bácsi halála után. Félő, hogy kézen- közön odalett az egész. A 6. szám alatti udvar lakói közül egy mokány alkatú, negyven körüli, hallgatag férfi alakja jelenik még meg előttem. Horváth Boldizsárnak hívták, s azt suttogták róla, hogy ávós tiszt. Ritkán, legfeljebb munkába menet vagy estefelé, hazaérkezőben lehetett látni. Nem szólt senkihez, némán távozott, szó nélkül tért haza. Volt egy lánya is, olyan velem egykorú forma, sötétszőke hajú, csinos arcú s alakú, már nővé válni kezdő, meg-megakadt rajta a szemem (ebből gondolom, hogy ez az ötvenes évek első felének dereka táján lehetett), de semmi több. Mást sem igen lehetett látni, hogy körülötte mozgolódott volna. Az apja miatt..? Lakott pár évig a ház egyik utcai pincehelyiségében egy részeges kéményseprő is. Nem ritka madár az efféle, ám ez az ember gyakori hangoskodásán felül még közéleti buzgalmával tűnt ki a többiek közül. Egy alkalommal - ez az első indokínai háború idején lehetett - a föntebb említett villába terelték össze a környéken 10
