Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 12. szám - Buda Ferenc: A Világ folytatása
legföljebb valamiféle álláspályázati célból készült önéletrajzba esetleg még beleülő - kisebb-nagyobb szépítésekkel, s főként nem a sunyi elhallgatással. Ebbéli felfogásomat s ebből eredő szándékomat ezúttal, de ezután sincs miért megmásítanom. Jöjjön hát a világ, az én - olyan-amilyen - világom folytatása. (Pótlások) Mielőtt azonban az idő fonalát elcsípve továbbaraszolnánk a folytatással, néhány elmaradt vonás még idekívánkozik a korábban megrajzolt képhez. Világom lényegét valószínűleg kevéssé érintik, ám a kor meg a helyszín látványa és hangulata talán hitelesebb s érzékelhetőbb lesz e kiegészítések révén. (Ahogyan például egy fa grafikus ábrázolása is egyfelől a háttér fényeivel s árnyaival, másfelől a levélerek rajzolatával együtt válik érzékletesebbé - a lerajzolhatatlan, ám odaképzelhető lombsusogásról meg az ágak hajladozásáról s olykori reccsenése- iről nem is beszélve.) Udvarbeli és kerten túli szomszédainkról - úgy gondolom - kellő részletességgel szóltam előző könyvem lapjain. Utólagos bölcsként most kapok viszont a fejemhez: a velünk egy soron, de más-más portán lakókat szinte meg sem említettem. Nagy mulasztás! Először is miattuk, hisz néhányan közülük feltehetően már csak ezeken a lapokon villanthatják fel egykori eleven voltukat. Másfelől viszont a magam lassan alakuló látómezeje is hézagos, hiányos maradt volna nélkülük. Teljességre nem törekedem (sajnos ma már hiába is törekednék), de úgy érzem, legalább egy-két alakot fel kell idéznem közülük. Vegyük most sorra őket a porták számozása szerint. Mi a 7. szám alatt laktunk, induljunk el, mondjuk, előbb lefelé, a 8. számmal. Odaköltözésünk idején Cseresznyés bácsi, egy öregecske s a mesterségét már ritkán sem igen gyakorló cipészmester volt a telek s a rajta álló lakóépületek tulajdonosa. A telek túloldalán, az udvar mélyére benyúló szoba-konyhás lakásokban bérlők laktak, ő pedig feleségestül az utcára néző lakrészt tartotta meg magának. Kurtára nyírt, hófehér hajával s bajuszával csak nagy néha jelent meg az udvaron, a szavát is gyéren hallatta; főként olyankor, ha a mi udvarunkban lakó gyerekek valamelyikével akadt gondja. Egészében olyannyira régies, avatag benyomást keltett, hogy én - bizonyára olvasmányélmények hatására - inkább csizmadiának képzeltem el őt, mintsem holmi közönséges, korabeli suszternak. Egy alkalommal megverettem magam miatta. Vagyis hát - dehogy miatta. Úgy esett a dolog, hogy keményre szikkadt agyagrögöket dobáltam a telekhatáron álló ház nyeregtetején át a szomszédba. Valószínűleg nem gonosz szándék vezérelt: egyszerűen élveztem, ahogy egy-egy göröngy a tetőgerincen átlendülve gurultában végigpengeti a tetőcserepeket, majd túlnan tompa zörejjel odapoty- tyan a fal tövébe. Csakhogy egyszer a kelleténél kissé nagyobbat lendítettem a dobnivalón, s az épp az udvart szemléző Cseresznyés bácsi kalappal fedett ősz fejére hullott. O szerencsére megúszta baj nélkül, engem viszont bepanaszolt Apámnál, Apám meg anélkül, hogy a bűntett körülményei felől részletesebben kikérdezett volna, lekent néhány nyaklevest. Nem baj: túléltem. (Mint annyi 8
