Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 11. szám - Imre Zoltán: (Nemzeti) kánon és (nemzeti) színház: - vita a Bánk bán 1930-as centenáriumi színpadra állításáról

kibékíthetetlen ellentétét demonstrálják; megtartva ezzel a történelmi Magyarország emlékét, illetve ezen az alapon fenntartva a távoli múltba visszavezetett nemzeti identitást.41

Éppen ezért az olyan konzervatív kormánypárti politikusok számára, mint Jánosi, illetve azok számára, akik a parlamenti tudósítás szerint helyeslésüknek adtak hangot Jánosi hozzászólása nyomán, valamint azok számára is, akik a vitában az átalakítás ellen érveltek, Katona Bánk bánja, a „teljes" szöveg olvasása, illetve a „csonkítatlan" szöveg „hagyományos" előadása a nemzet színházában - az olvasás individuális, illetve a Nemzeti Színházban létrejövő előadás intézményes formájában — a folytonosság egy darabját jelentette.42 Jánosi és a vitában még résztvevő többség szerint, csak a korábbi generációk által kialakított és a színházi előadásban felhasznált szöveg pontos és „csonkítatlan" előadása és az (individuális/intézményes) előadás rituális jellege szolgálta, hogy egyfelől létrehozza, másfelől megerősítse az összeköttetést a kortárs „csonka" Magyarország és a mitikusnak látszó középkori múlt között, amikor az ország még „teljes" nagybirodalomként létezett, valamint megteremtse a folytonosságot a modem, független Magyarország létrejöttének tekinthető 1848-as forradalom és a reformkorszak közelmúltjával.

Jánosi szerint a rítus pontosan megismételt előadásának kötelező érvényűnek kell lennie ahhoz, hogy képes legyen a jelennek koherenciát és folytonosságot adni, és a dicső múltból megteremteni és fenntartani az aktuális Magyarország elképzelést és annak nemzeti identitását. A hivatalos ideológia által irányított és kihasznált Nemzeti Színházat így a múlt emlékművének tekintették, amelyet a jelenben és a jelen számára szerveztek meg. A Nemzeti Színház Jánosi felfogásában tehát csakis olyan nyelvi templomként szolgálhatott, ahol a szent szöveget és annak „örök értékű tanításait" a hagyomány által legitimált és kanonizált előadásban közvetítették, és amely felmutatta és megerősítette a hősi múlt kiválasztott pillanataival kötött „szerződést".

A Jánosi által kifejtett felfogás szerint a Nemzeti Színház a szent szöveg „örök értékű tanításainak" előadásán keresztül a jelent volt hivatva elrendezni, azaz a jelen megtapasztalását szervezte. Egyúttal jelezte azt is, hogy csak a felidézett „dicső" múltból kiindulva, a hagyományt követve, azt legitimációként felhasználva, múlt és jelen folytonos kapcsolatán keresztül képzelhető el a jövő is. A Hevesi változtatási szándéka által kiváltott félelem alapja az a felfogás, miszerint az identitás állandó és statikus entitás. E felfogás szerint, mint azt Erika Fischer-Lichte kiemelte a dráma történetéről írott könyvében, „az identitás vagy természettől adott, vagy társadalmilag egyszer és mindenkorra rögzített érték, amelyet feltétlenül meg kell őrizni a magán- és a társadalmi életben ",43 így Jánosi és a vitában megszólalók többségének a félelme a szövegnek és az előadás rituális közvetítésének megváltoztatásától összekapcsolódott a nemzeti múlt és a nemzeti identitás megváltoztatásától való félelemmel. Jánosi érvelése tehát a szent szöveg elképzelésén keresztül visszahozta a kánon ősi használatát is, mint a tájékozódás és irányadás eszközét, és a Bánk bánt ilyen

41 Lásd Bertényi és Gyapai 1997, 514-540.; Romsics 2000, 127-203.

42 Ez nem azt jelenti azonban, hogy más felfogások nem léteztek ebben az ügyben, csupán azt, hogy ezek a felfogások vagy nem jelen(het)tek meg nyilvánosan, vagy nem bírtak semmilyen hatással arra a hivatalos diskurzusra, amelyben a Nemzeti Színház és a Bánk bán megítélése szituálódott.

43 Fischer-Lichte 2001, 8. Fischer-Lichte az európai dráma (és színház) történetét az identitásképzés és identitásváltás történeteként írta meg, azaz szerinte „az európai hagyomány drámáit az identitásról alkotott elképzelések soraként is olvashatjuk" (Fischer-Lichte 2001,15.).

100