Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 11. szám - Imre Zoltán: (Nemzeti) kánon és (nemzeti) színház: - vita a Bánk bán 1930-as centenáriumi színpadra állításáról
szent recitálásként viszik színre. A világ csak a rítus rendjének pontos végrehajtásával rendezhető értelmessé és autorizálttá, máskülönben azonnal összeomlana. Noha a rítus egy adott rendet a korábbi megvalósulásokhoz képest módosítás nélkül alkot újra, megismétlése nem csupán pontos reprodukálás, hanem az ismétlés magát a szent jelentést teszi ismét jelenvalóvá. így Assmann arra hívta fel a figyelmet, hogy csak a rituális ismétlés képes az értelem-hagyományozódásnak azt a formáját biztosítani, amely pontosan megőriz és megjelenít.36 Mivel a rítus folyamatosan az emlékezetre utal, jelentésmezője a mítoszok abszolút és a történelem relatív múltjában jelölhető ki. A textuális koherencia akkor jelenik meg, amikor a szóbeliségre épülő közösséget az írásbeliség átalakítja. Ekkor a lét koherenciája már nem kizárólag a rituális ismétlésben jöhet létre, hanem az írott szöveg adja, mivel a tudás az alapító szövegekben és azok interpretációiban gyökerezik. A textuális koherencián belül azonban Assmann különbséget tett szent és kanonizált szövegek között. Az előbbiben a rituális koherencia szent szövegként beépül a textuálisba, hiszen ez is immáron szó szerint hagyományozódik, és nem viseli el a változást. Assmann szerint „a szent szöveg amolyan nyelvi templom, a szentség megjelenítése az emberi hang közegében. A szent szöveg nem értelmezést kíván, hanem rituális védelemben részesített recitálást, a helyszínre, időpontra, tisztaságra stb. vonatkozó előírások gondos figyelembevételével "37 A szent szöveggel ellentétben a kanonikus szöveg a közösség formatív és normatív értékeit reprezentálja, azaz magát az „igazságot". „Mivel a rögzített betű jottányi változást sem szenvedhet, miközben az emberi világ szakadatlan változásnak van kitéve, ezért a rögzített betű és a változékony valóság közt távolság feszül, amely kizárólag az értelmezéssel hidalható át. "38 A kanonikus szövegnek szüksége van tehát interpretációra, mivel jelentései csak a szövegértelmező-hallgató hármas kapcsolatában realizálhatóak. így a kulturális emlékezet normatív és formatív impulzusaira csakis az identitásnak alapot vető szöveghagyomány szakadatlan, mindegyre megújuló magyarázata révén lehetséges szert tenni. Az értelmezés az emlékezés taglejtésévé válik, az interpretátor pedig emlékezik és egy feledésbe merült igazságra int.39 Jánosi fent idézett beszédében megnyilvánuló szövegfelfogás a textuális koherencia körében helyezhető el. A Jánosi által kifejtett elképzelés a textuális koherenciát tételező gondolkodásmódok közül azt példázza, amely a szöveg megjelenítését csakis rítusként tudta elképzelni, azaz a szent szövegnek a nyelv szent templomában történő rituális olvasásnak. Jánosi és a vitában résztvevők többsége számára a szent szöveg „örök értékű tanításai" szó szerinti ismétlést igényelnek, s ezek maradéktalanul csak a „csendes, magyar, szomorú hajlékok" mélyén, az egyén mentális színpadán történő előadásként értelmezett olvasásban realizálódhatnak. így Jánosi felfogásában elsősorban a Bánk bán olvasásának aktusa vezet(het)i vissza az egyedi olvasót a közös eredethez, a közös nemzeti identitáshoz, illetve „a nemzet élő lelkiismeretéhez". A Jánosi által kifejtett nézet implicit állításai szerint azonban, ha a Nemzeti Színház mégis megkísérli a szöveg előadását, akkor úgy kell reprodukálnia a szöveget, „ahogyan azt a szerző megírta", minimalizálva a szöveg és a színház közötti, illetve a szövegből az előadásba történő átmenet okozta különbségeket. Ez a felfogás egyrészt arra az előfeltevésre épül, hogy a színház performatív funkciója nem tolakodhat előtérbe, elnyomva ezzel a színház referenciális funkcióját; másrészt pedig arra, hogy az előadás csakis a szöveg 36 Assmann 1999, 90-91. 37 Assmann 1999, 94. 38 Assmann 1999, 94. 39 Assmann 1999, 95-96. 98
