Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 11. szám - Imre Zoltán: (Nemzeti) kánon és (nemzeti) színház: - vita a Bánk bán 1930-as centenáriumi színpadra állításáról
A különböző dramatikus szövegek színpadra állításaihoz Hevesi azokat a módszereket alkalmazta, amelyekkel nyugat-európai útja során ismerkedett meg: értelmezését a dramatikus szöveg autoritásának rendelte alá annak érdekében, hogy a szövegben rejlő lehetőségeket jeleníthesse meg az előadásban. A társulat fiatal, színiakadémiát végzett, még nem szerződtetett, illetve amatőr tagokból állt, akiket a Társaság iskolájában és a viszonylag - a kortárs gyakorlattól eltérően hosszú - próbaidőszak (gyakran több, mint két hónap) alatt képzett tovább Hevesi. Amikor 1908-ban a Thália megszűnt, tagjai hamar bekerültek a hivatalos magyar színházi gyakorlatba.33 Hevesit is „visszanyelte" a hivatalos színházi struktúra. Először a Népszínház-Vígopera, majd a Nemzeti Színház főrendezője lett, ez utóbbit 1922 és 1932 között igazgatta is. Az 1920-as évek végére megkísérelte kiépíteni a Nemzeti Színházban azt a gyakorlatot, melyet korábban a Thália Társaság fejlesztett ki. E gyakorlat számára egy klasszikus szövegnek a generációkon keresztül az utókorra hagyott rendezésének a megismétlése tűrhetetlennek látszott, mivel így az előadás múzeumi tárggyá változott „élő" színház helyett. Hevesi kísérlete így egy általa már halottnak tekintett hagyomány felülvizsgálataként, egy klasz- szikus drámai szöveg újraértelmezéseként és a korabeli színpad számára való „új életre" keltéseként értelmezhető. Vita II. - hagyomány és identitás A Bánk bánnak a magyar kultúrában betöltött összetett helyzetére mutat rá a Hevesi terve körül kibontakozó élénk vita és az előadás-hagyományt érintő, illetve a textuális változtatásokkal szemben megnyilvánuló különböző, főként negatív reakció, amelyet a legvilágosabban Jánosi parlamenti képviselő artikulált. A vita során a Thália Társaságban kipróbált, modernista színházi gyakorlatot követő Hevesinek, immáron egy nemzeti intézmény igazgatójaként, szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy az általa vezetett intézmény mélyen beágyazódott a kor politikai, kulturális és társadalmi rendszerébe. Ebben a mátrixban a Bánk bán átalakításának a lehetőségéről alkotott vélemények két egymástól erősen eltérő csoportba rendezhetők. Az egyik a Jánosi hozzászólásában megjelenő érvelés34, míg a másikat Hevesi véleményében megjelenő felvetés képviseli.35 Ezeknek a jelentésmezőknek - Jánosiénak és Hevesiének - az értelmezése a rituális és textuális koherencia Jan Assmann által definiált fogalmai felől közelíthetők meg. Assmann A kulturális emlékezet című - már említett - művében azt állította, hogy a közösség számára identitást és koherenciát nyújtó múltat és tudást nem csupán az emlékezet különböző alakzatai formálják, hanem kulturális gyakorlatok is. A múlt és a tudás ilyen kulturális reprodukcióinak gyakorlatait elemezve Assmann különbséget tett rituális és textuális koherencia között. Az előbbiben a tudás helye az a rítus, amelyben a tudást 33 A Thália Társaságról bővebben lásd Katona és Dénes 1954, Rajnai 2001 és Imre 2008. 34 A vitában megszólaló Császár Elemér, Négyesy László vagy Szász Károly véleménye alapvetően megegyezett Jánosiéval, mivel mindannyian Hevesi átalakítása ellen érveltek. A Jánosi által kifejtett érvelés elemzésének azonban megvan az az előnye, szemben az előzőekével, hogy Jánosinak a Parlamentben elhangzó beszédével „emelkedik" Hevesi terve nemzeti, illetve politikai „üggyé". Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy Jánosi interpellációja után „az összes törvényhatóságok átiratokban tiltakoznak a dráma átdolgozása ellen" (Németh 1935, 192.). Ebben az értelmében tehát Jánosi véleménye nem csupán egyetlen vélemény, hanem - mint azt a parlamenti tudósítás is rögzíti - a hivatalos Magyarország véleményét képviseli, azaz a nemzeti politika, a Nemzeti Színház és a nemzeti identitás összefonódása csakis Jánosi érvelésében felbukkanó gondolatok értelmezésén keresztül érthető meg. 35 Hevesi átalakítása mellett érvelt Herceg Ferenc és Pünkösti Andor. 97
