Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 11. szám - Imre Zoltán: (Nemzeti) kánon és (nemzeti) színház: - vita a Bánk bán 1930-as centenáriumi színpadra állításáról
szerepét abban látták, hogy felmutassa és fönntartsa a nemzeti identitást és a nemzeti kultúrát, illetve virtuálisan megteremtse és reprezentálja a nemzetállamot.15 A 19. századi nemzetállamok megalakulásának alapvető gyakorlati előfeltevéseit vizsgálva Eric J. Hobsbawn azt állította A nacionalizmus kétszáz éve című munkájában, hogy azok a népek, amelyek nem rendelkeztek független területtel és működő adminisztratív intézményekkel, a nemzet létrehozásakor ezeket a hiányokat a kulturális intézményeken és a kulturális gyakorlatokon keresztül kellett pótolják.16 Magyar összefüggésben is fontosak voltak az ilyen „helyettesítő" kulturális intézmények és kulturális gyakorlatok. A nemzeti nyelv fontosságát a nyelvújítási mozgalom már a 19. század első évtizedeiben felfedezte. Mivel a modernizált magyar nyelv (virtuális) kapocs lehet a virtuális nemzetközösség tagjai között, azt a kortársak hamarosan a nemzet „túléléséért" vívott „küzdelem" egyik „főszereplőjének" tekintették. így a nyelv úgy jelenhetett meg a „nemzet színpadán", mint a „nemzethalál" elkerülésének egyik alapvető eszköze és záloga. A nemzeti irodalom megalapításán keresztül a nyelvet a mitikus nemzeti múlt és a vágyott jövő letéteményeseként definiálták, és így is használták. Mivel a hivatalos nyelv a latin volt, de széles körben használták a németet, illetve az arisztokrácia körében a franciát, a magyar nyelv megújítását, a kortársak, különösen az osztrák cenzorok, az osztrák politikai vezetéssel és az osztrák, német és francia kulturális hatásokkal szembeni passzív rezisztencia jeleként értékelték. A magyar nyelv a 19. század első harmada óta (egészen máig) megtartotta ezeket a funkciókat, fontosságukat pedig gyakran hangsúlyozzák, különösen azokban az időszakokban, amikor Magyarország területi integritását, szuverenitását, illetve kulturális örökségét érte/éri (vélt/valós) támadás. A nyelv és az irodalom mellett - bár gyakran velük összefüggésben - fizikai tárgyak, kulturális és polgári intézmények és helyszínek is szimbolikus eszközökké, illetve az „emlékezet helyszíneivé" alakulhatnak át. Ezek az eszközök/helyszínek ezekben az időszakokban a nemzeti múlt és jelen szimbolikus jelentéseit nyújtva szemiotizálódnak. A magyar nemzet nemzetként való létrehozásakor az olyan intézményeket, mint a Magyar Tudományos Akadémia (1825), a Nemzeti Múzeum és Könyvtár (1808), vagy akár a Lánchíd (1842-48) nyilvánvaló gyakorlati és modernizációs funkcióik mellett olyan emlékműveknek tekintették, amelyek a nemzetnek és alapítóinak erejét és értékeit fejezték ki méretük, tervezésük, díszítésük, és nem utolsósorban elhelyezkedésük által. Ezek közé a Pest-Budán újonnan alapított intézmények közé tartozott a Pesti Magyar Színház (1837, csak 1840-től Nemzeti). A kortársak úgy ítélték meg ezt az intézményt, mint olyan kulturális performanszok17 egyik lehetséges helyszínét, amelyek által a nemzet régóta vágyott függetlensége kifejezhető színpadon és színpadon kívül. Ebből következően a Pesti Magyar (majd Nemzeti) Színház (gondolata és intézménye) létrejötte óta összekapcsolódott a politikával, különösen a nemzeti politikával. Mivel a magyar nyelv megújítása és használata fontos szerepet játszott a reformkor mindennapi életében és a nemzet „túlélése" szempontjából is, a nemzetiszínház-elképze- lés már ekkor összekapcsolódott a nemzeti nyelv nyilvános használatának, terjesztésének és fenntartásának ügyével. Ezt magyar nyelvű eredeti darabok írásán, fordítások, adaptációk készítésén, később pedig a nemzeti repertoár kialakításán és folyamatos játszásán keresztül érték el. A Nemzeti Színház egyik fő funkcióját a nemzeti tragédia megtalálásában látták. Olyan nemzeti tragédiára volt szükség, amellyel egyrészt a valaha dicső magyar múltat artikulálhatták, másrészt a vágyott magyar függetlenséget és az etnikai 15 Lásd Kruger 1992. 16 Lásd Hobsbawn 1997, 50-53. 17 A kulturális performansz meghatározásához lásd Singer 1959, XII.; Geertz 1973, 448.; Turner 1982,13. 92
