Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 11. szám - Alföldy Jenő: Egy kard mint művészi remeklés: Buda Ferenc hetvenötödik születésnapjára

Ha mindezekkel s a föntebb idézett Kalendáriummal összevetjük Buda Ferenc versét, akkor nemcsak a Csanádiéhoz fogható mesterségbeli tudásának adózunk elismeréssel, hanem nagyfokú beleélő készségének is. Sőt hozzátenném: bizonyos stiláris rokonságukat is megfigyelhetjük. Azt, hogy mindketten veretes-szép, a kulturális és plebejusi eredetet hangsúlyozó, az ékesszólásra való készséget puritánsággal párosító magyarossággal szóltak az anyanyelvi közösséghez. Belátom, az ékesen szólás és a puritán beszéd együttes említése önellentmondásként hangzik, de ennek a kétféle minőségnek a szinkronitása, úgy vélem, Csanádi Imre és Buda Ferenc költői stílusának közös jellemzője. Ez pedig a hazai kulturális hagyományokat, a népit és a régit egyaránt felhasználó nemzeti klasszicizmuson nyugszik. Azt sem hanyagolnám el, hogy a Zsebnaptár kicsinyeknek bravúrosan idézte fel ugyanazon versében a deákosan klasszicizáló Csanádi Imrét és a nagyszerű gyerekköltészetéről nevezetes Csanádi Imrét, Weöres Sándor mellett e műfaj legkiválóbb művelőjét.

Maradjunk még azonban a Buda Ferenc-költemény deákos formájánál. Irodalmi hagyományaink nagymértékben összeforrtak a latin (és egyúttal a görög) múlttal. Az időmértékes verselés a korai kezdeményező, Sylvester János, majd Berzsenyi, Csokonai, Fazekas, Virág Benedek és más mesterek nyomán a magyar költői kultúra elidegeníthetetlen része lett, és megmentette poézisünket az egyhangúságtól, a felező nyolcas és tizenkettes malomzakatolásától, amelyet a tudós költő, Arany János már a Toldi második részében, majd más epikai alkotásaiban is koriambikus (- U U -) és adonikus (- U U —) verslábakkal, illetve kólonokkal élénkített, és (Csokonai néhány példáját követve) megvetette a szimultán verselés alapjait, a deákos és az ütemhangsúlyos verselés egyidejűségét. Ennek a fejlődési iránynak sok híve volt a huszadik században Adyval és Babitsosai kezdődően, folytatva Weöressel, Kálnokyval, Nagy Lászlóval, Csanádival és a fiatalabbak- kal (pl. Szepesi Attila, Kerék Imre, Kovács András Ferenc, Rózsássy Barbara); legzeneibb költőinkről van szó. Nem mondhatjuk, hogy általánosan elterjedt ez a költői gyakorlat: a huszadik századi mesterek egy része beérte az egyoldalú jambussal, majd egyre gyakrabban a szabad verssel, az ütemhangsúlyos ritmussal pedig nem sokat foglalkoztak. Buda Ferenc viszont a legkülönbekhez csatlakozott. Amikor tehát tartalmi okokból úgy méltatjuk őt (teljes joggal), mint az ötvenhatos forradalom egyik legfontosabb költőjét, mint a szabadságeszme ébrentartóját, majd a rendszerváltás után az ötvenhatos hagyomány zászlóvivőjét (ha nem is lengetőjét) s a későbbi évtizedek hol rejtett, hol nyílt társadalomkritikájának vállalóját, akkor ne feledkezzünk meg arról se, hogy legkiválóbb formaművészeink egyike ő.

S hogy még mi mindent ne hanyagoljunk el róla szólva? Például azt, hogy milyen széles látókörű társadalombíráló a költői szó eszközeivel, nemcsak hazai, hanem nemzetközi jelenségeket is észrevéve, szerencsére hamar tudomásul veszi a versolvasók fogyatkozó tábora; a politikai érdeklődés gyakoribb, mint az esztétikai befogadókészség. Ki nem venné észre közéleti költészetének mindenkori hajtásait, az olyan közéleti verseit, mint például a Tiborc tűnődik. Alig nevezhető rájátszásnak, parafrázisnak, csupán egy-két motívum utal a Bánk bán hősére: egy ízig-vérig mai Tiborc énekli groteszk, szatirikus dalát. A hétszakaszos vers így indul:

38