Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 11. szám - Fekete J. József: A rend keresője: Buda Ferenc köszöntése
„Kincseket őrzök" A legnagyobb sodrású versek egyike, Az elesett katonák emlékére, párját ritkító megjelenítő erővel idézi meg a hadba vonulók vonatát, az elhagyott otthonokat és a hozzátartozókat, a föláldozottság tudatának komor, súlyos képeit. A vers ritmusát a „parancsra új parancs, szabályra új szabály" - sor újbóli és újbóli ismétlése teszi lüktetővé, egyetlen dobogásban összesítve idézi meg a mozdony doho- gását, a vaskerekek kattogását a síneken, a vagonok mellett elsuhanni tűnő fák villanásait, a menetelés ütemességét és az ágyúdörgés kíméletlen moraját, majd egy hosszan alliteráló sor (vakok vigyáznak, vakoknak vak vezető / vezérelnek) dobpergéses staccatója a golyózápor, a pergőtűz rettenetét vetíti rá a kiszámított ritmusú menetelésre, hogy - zenei kompozícióként - a vers decrescendóval végül a csend némaságába halkuljon. Buda Ferenc költészetén tanítani lehetne, hogy a gondolatot, a mondatot a folyamatos ismétlődések sorozatossága teszi verssé. Nála az ütem mindig feszesen dobban, hol dalszerű hetykeséggel, hol balladás szünetekkel, hol vizuális, tipográfiai nyomatékosítással is kiemelve, de minduntalan lüktet a szöveg, még az Ady Endre halálának ötvenedik évfordulójára írt, vagy a Kincseket őrzök című prózaversében is, akárcsak a futurista tipográfiát és energiákat idéző Roham című költeményéből is ősi ritmusok dobolnak elő, bár ennek a versnek a hangszerelése teljesen más, sámándal helyett inkább nagyzenekari partitúra, amelynek olvasása során a teljes szavalókórust halljuk. Az ilyen partitúrának a megszólaltatása a legtöbb, amit költő megtehet. Az ismétlődés alakzatai között kiemelt helyen áll Buda költészetében a szintagmák, szókapcsolatok ismétlése. Buda Ferenc nem refrénben gondolkodik - bár például a Két kazak népdalban természetszerűen használja a strófavégi ismétlést, hanem sokkal bonyolultabb ritmusképlet alapján helyezi el az ismétlődő szókapcsolatokat, amivel hangsúlyos nyomatékosító hatást visz át a befogadóra, mintha a vers ritmusát visszhangzó rezonátordoboza nyerne még mélyebb regisztert ezeknek az ismétlődéseknek köszönhetően, amihez hozzájárul a hangsúlyos dikció, a fokozás, a felsorolás, a kérdés, a felkiáltás retorikai alakzata. Ebből a ritmusba ágyazottságból eredően különös, hogy milyen mesterien szólaltatja meg a haiku- formát: a megnevezhetetlen abszolút szubjektumot megszólaltató, számunkra, életmódunktól, filozófiánktól annyira távol álló költői alakzatot, amire egyéb magyarázatot nem tudok, mint azt, hogy Buda Ferenc természet- és létfilozófiája túllépett a vallási kötöttségeken, eljutott a hithez, ami valami egyetemességet szeretne látni a világ partikuláris, semmis dolgaiban. Ehhez mindenképpen hozzájárulhatott a közép-ázsiai, a török népekkel történt szellemi ismerkedése, de bizonyára nagy tévedés lenne ennek a kapcsolatnak tulajdonítani a haikuban való otthonosságát. Ugyanakkor a limerick se idegen tőle, pedig ez az angol versforma már majdnem annyira ellentéte a haikunak, hogy akár a negatívjaként is jelölhetnénk, persze egymáshoz semmi közük. Alanyiság, bölcselet, létfaggató kételyek, nyelvi játékosság, kísérletező poézis, mind-mind egyben jelentkezik Buda Ferencnél, aki addig viszi a játékosságot, hogy anagrammákat is sorjáz, persze ilyenkor se a fonémákkal vagy grafémákkal zajló öncélú játék ösztönzi, hanem a homo poeticus és a homo morális kiegyensúlyozottsága nyomán összefonódó 30
