Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 11. szám - Fekete J. József: A rend keresője: Buda Ferenc köszöntése

erkölcsi fölháborodása és indulata. A Politika két anagrammája nála: „Aki lop: ti" és „Piti akol", a Privatizációé: „Tó, víz, cári pia..." és „Ó, tíz pici árva!", a legszebb pedig talán a Lendületben az ország anagrammája: „Ege: lenn. Űz, mert dobál. / Az dorgál - te ülsz benne."

„Földbe enyészik a jelen"

Az 1973-as esztendő újra az egzisztenciális veszélyeztetettség idejeként járja át a verseket, amelyek hol a globális pusztulás képét hívják elő, hol az emberi erő hitványságára és a szervek pusztulékonyságára mutatnak rá, majd a társ- és önféltés szólamain felülemelkedve az Urat szólítják meg. Nem a klasszikus értelemben vett istenes versek ezek, hanem annak a kételynek és tagadásnak a megfogalmazásai, hogy létezik-e gondviselés. Egy olyan ember megnyilatkozásai, aki fölismerte a maga (az ember) semmis mivoltát, és képtelen elhinni, hogy ne lenne valami fölötte álló szervezettség, amely összetartja a tömérdek semmisséget. Ennek a kozmikus magánynak a félelme ver gyökeret a magasan ívelő Tanya-hazám című költeményében, ami egy újabb számvetés, versben, amelyben hol játékos tipográfiával, hol komor sortömbökkel megjelenítve, hosszan kitartott, magas érzelmi regiszterű hangon faggatja magát a választott létmódjáról, a paraszti világról, múltról, jelenről, jövőről. A későbbi Árvafóld mintha a Tanyahazám újraéneklése lenne, csak oldottabb ritmusban, még jobban megtisztítva, arányosan verselve a létbehelyezettség, létbevetettség kérdéseiről, és ezt a sort zárja az ugyancsak kérdésektől zsúfolt Himnusz haza című költeménye. Zárja-e? Aligha. A Rigmusok a századra, századvégre című költemény címével jelzi (ha mindent elhiszünk a költőknek, de ez esetben feltétlenül hitelt adhatunk a címnek) keletkezésének idejét, majd egy lendületes vers következik a cím után, egy sziporkázó körkép, költői és emberi (a kettő között ez esetben fogalmazási, nem pedig fajsúlyi eltérésre gondolván teszek különbséget) kérdések és a korban felsejlő dilemmák felező nyolcasokban dobbantva robognak végig a sorokon, felveszik azt a rakétázó tempót, amiről a vers szavai is beszélnek, így sziporkázó egységbe illeszkedik a költői indulat, a kirobbanó gondolat, a nyomatékos ritmus és a pergő rím. Erre már leütéssel válaszol az Össztánc, a 8+6-os, jól skandálható refrénnel - amelynek csupán 1. és 3. sora ismétlődik, a 2. és 4. sor mindig új -, lendületes haláltáncdal, továbbéneklése a Rigmusok a századra, századvégre versnek, remek darab, s ennek is van folytatása, a humort és a kihegyezett iróniát az előzőkhöz hasonlóan nem nélkülöző Tiborc tűnó'dikben.

1977 októberében elhunyt Kormos István, negyed évvel rá Nagy László. Buda Ferenc az előzőtől verses levélben, utóbbitól verses nekrológban búcsúzott. Nagy Lászlóhoz 1995-ben is intézett egy kézbesíthetetlen episztolát, de egyéb verseibe is vissza-visszajár a halott költőtárs. A költőtársak halála egyszerre beszédessé tette a költőt, hosszú, tagolt versmondatok áradásából épül verse, mintha hirtelen kevésnek bizonyulna a szó és a kép, sok lenne a még elmondandó, és szemmel láthatóan kevés hozzá az idő. Ezt a kiömlő szópatakot az újra feszes, szűkszavú, látványos képi világú költemények sora követi, s ezek a versek egy kifordított időről szólnak, amelyben a hóval beköszöntő húsvéton elmarad a föltámadás,

31